17/06/2025
‼️Mint Anya, edző és testnevelő szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy tényleg kell ezzel a témával foglalkozni és megéri.
Ez most sokaknak nem fog tetszeni, de fontos, aktuális, és kell(ene) vele foglalkozni.
Tizenegy éve tartok ChiRunning tanfolyamokat. A résztvevők 98%-ban felnőttek, de időnként beesik a csoportba egy-egy gyerek, kilencéves volt eddig a legfiatalabb.
Mert a szülő látja, hogy esetlenül mozog.
Mert folyamatos kudarc éri a testnevelés órákon, állandóan rossz jegyet kap, utálja az egészet. Mert pl. labdajátékos, és értelemszerűen kell futnia is, de az meg gyengén megy.
Számtalan oka lehet.
Évek óta a fejemben van, hogy kellene csinálni tanfolyamot kifejezetten gyerekeknek. Mondjuk 10-14 éves korosztálynak. Mert bár meglepően jól el szoktak boldogulni tíz idegen felnőtt közt is, egy csak gyerekekből álló csoportnak azért máshogy raknám össze a tematikát- kevesebbet vagy legalábbis máshogy magyaráznék fasciáról meg iliopsoasról és anaerob küszöbről-, többet időznénk egy-egy gyakorlattal, vagy hoznék be plusz gyakorlatokat is.
Szeretek ezzel a korosztállyal dolgozni, még mikor lovasedzőként kerestem a kenyeremet is szerettem, szóval régóta itt van ez a gondolat meg a motiváció.
Mostanában gondolkodtam el azon először, hogy biztos jó ötlet-e ez.
Sokfelől hallottam már, hogy a szülő reklamál, panaszkodik, hogy a gyerek azért nem tud futni, „mert a tesitanár/edző nem tanította meg”.
Ezzel addig a pontig egyet is tudnék érteni, hogy nagyszerű lenne, ha lenne a testnevelés órákon és az edzéseken mozgásfejlesztés, futóiskola, a tanár időnként javítaná a hibákat (hogy miért nem teszi, arra is kitérek majd), de sajnos nem itt van a probléma.
A probléma ott van, hogy a mostani általános- és középiskolás korosztály nagy százaléka nem futni nem tud, hanem úgy általában mozogni. Ezt kellene látni.
Hogy ennek mi az oka? Sorolnék néhányat.
Már kicsi korban nagyon kevés lehetőségük van a szabad mozgásra, játékra. Míg 30-40 évvel ezelőtt teljesen normális dolog volt órákat tölteni a játszótéren vagy tanítás után az iskolaudvaron, mászókázni, hintázni, fára mászni, csoportosan játszani, mára ez eltűnt.
Nem olyan világ van, ahol 6-10 éves gyerekek önállóan játszhatnának az utcán, száguldozhatnának bringával, rollerrel, görkorcsolyával a házak közt, vihetnék egymást a csomagtartón vagy a vázon.
A játszóterek már csak rekortán borításúak lehetnek, mert a salakon hasraesni veszélyes, a fűcsomóban pedig meg lehet botlani. Általános jelenség lett a túlféltés (ne mássz fel, mert le fogsz esni, ne koszold össze a ruhádat stb.). Mindenhova autóval viszik a gyereket a szülők. Felveszik az iskola kapujában, kiteszik a különóra helyszínén, majd oda is érte mennek.
A korai években (óvodás-kisiskolás kor) alig mozognak, vagy már irányított edzésre járnak (korai specifikáció), ami többnyire egyoldalú terhelést jelent, ráadásul elvétve kerül a gyerek döntési helyzetbe. Tudniillik, amikor eldöntheti, hogy kivel, mit és hogyan játszik. Az edzésen minden döntést meghoznak helyette, ő csak csinálja, amit mondanak (jó esetben).
Rémisztően sok a túlsúlyos gyerek. Már a sportoló (heti legalább 4-5 edzésre lejáró) gyerekek nagy része is rendelkezik súlyfelesleggel, miközben az izomtömegük meg alacsony.
Minőségi éhezésnek hívják, amikor a kalóriamennyiség megvan, csak éppen a szükséges tápanyagok, vitaminok, nyomelemek nem jutnak be a szervezetbe, mert silány minőségű, agyoncukrozott, tartósított, feldolgozott ételt eszik a gyerek nap mint nap. Meg vedeli a cukros üdítőket és energiaitalokat.
Hízni fog tőle, de közben a csontozata, izomzata nem fejlődik rendesen.
A mozgásszegény életmód egyik nagyon fontos oka a digitális eszközök rendkívül korai és elterjedt használata.
A mozgásfejlődés egyik alapja a különböző érzékelési rendszerek összehangolása (tapintás, egyensúly, mozgásérzéskelés).
A digitális eszközök ebből nagyon kevés ingert adnak, márpedig alig látni olyan óvodás (bölcsődés!!) korú gyereket, aki ne kapná meg rendszeresen a szülő telefonját, iPadjét, vagy ne lenne odaültetve a tévé elé, mert legalább addig is csendben van.
Ez egy passzív tevékenység, miközben a mozgásfejlődéshez aktivitásra lenne szükség.
A mászás, járás, kúszás, gurulás mind idegrendszeri kapcsolatokat építenek, amelyek kulcsfontosságúak a későbbi finommozgásokhoz is.
Ha egy kisgyerek túl sok időt tölt a képernyő előtt, akkor nem kap elég mozgásos és tapintásos ingert, ráadásul az idegrendszere nincs még felkészülve a rengeteg gyorsan változó, villódzó kép feldolgozására. Emiatt az agy nem tanulja meg jól összehangolni az érzékszervi információkat. A következmény: ügyetlenség, mozgáskoordinációs zavar, figyelemproblémák.
Az óvodába kerülő gyerekek többsége már nem tud (háromévesen!!) mesét hallgatni, mert unja! A hallott mesét nem tudja elképzelni, mert az idegrendszere állandóan birizgálva volt a felületes ingerekkel.
Olyan ez, mint a drog. Ha nem kapja meg az adagját, hisztizik. És hogy nyugalom legyen, már megy is a Bogyó és Babóca vagy épp a TikTok és insta videok a homokozás, mászókázás, hintázás, bunkerépítés, fogócskázás, labdázás, biciklizés meg minden helyett.
Volt szerencsém látni nem rég egy testnevelés órát, ahol kint „futottak” a gyerekek a Vérmezőn.
A tíz százalékuk mozgott úgy, mint egy egészséges gyerek. A maradék kilencven vánszorogva küzdött az életéért, rossz volt nézni.
Én nem voltam atléta, de nyolcadikban 2800m volt az ötös a cooper teszten (12perc futás). Ez 4:15-ös tempó. És jónéhányan megfutottuk. Most fogalmam sincs, mi a követelmény, de elnézve ezeket a gyerekeket, már az is bravúr, ha tudnak 12 percet BÁRHOGY futni.
Nagy általánosságban ugyanazokat a problémákat lehet felfedezni a legtöbbjüknél: gyenge a törzs, hiányzik a stabilitás, a core nem tud magáról. Gyenge a propriocepció (ízületi helyzetérzékelés), magyarul nem érzi, hol van keze-lába. Hiányzik az izomtömeg, izomerő, magas a testzsírszázalékuk, és borzasztó gyenge az állóképességük, azonnal kifulladnak.
Sokan 10-12 évesen nem tudnak nem, hogy biciklizni, de bukfencezni sem- most hallottam, hogy a bukfencet egy iskolában konkrétan kivették a tantervből, mert VESZÉLYES!!
Az a mozdulat, amit korábban minden hároméves kérdés nélkül magától csinált bárhol, senki nem tanította. Most a tízéveseknek ez veszélyes...
És a szülők sokszor nem látják, hogy mekkora a baj.
A tesitanár nem fogja tudni megtanítani futni azt a gyereket, akinek egyszerűen minden alapja hiányzik ahhoz, hogy koordináltan, ügyesen mozogjon. Ezt sokkal messzebbről kellene kezdeni, és ez nem a tanár vagy az edző dolga, mert ő nem ezt tanulta.
Gyanítom (nem tudom, nem vagyok testnevelő tanár), hogy a tananyag régi, és nem olyan gyerekeket vesz alapnak, akiknek az első hat év mozgásfejlődése erősen deficites.
Alapszinten megtanítani egy gyereket mozogni, az nem a tesitanár vagy az edző dolga, hanem a szülőé. Lett volna. De nem is jó ez a megfogalmazás, mert a szülőnek nem megtanítani kell a gyereket mozogni, hanem lehetőséget biztosítani arra, hogy mozogjon, és bátorítani a próbálkozásait.
Minden képesség esetében megvan az a kor, amikor kialakul vagy a legjobban fejlődik. Évekkel később már iszonyú nehéz (ha nem lehetetlen) ezeket pótolni. Különösen 20-30-as létszámú osztályokban. A tesitanárnak vagy az edzőnek erre nincs eszköze, és nem is feladata.
Mindezt végignézve és végiggondolva tettem fel magamnak a kérdést, hogy kell-e ez nekem.
Hogy tanítsak meg valamit egy nap alatt olyan gyerekeknek, akiknél alapjaiban gond van a stabilitással, a koordinációval, az izomerővel és az ideg-izom kapcsolatokkal?
Természetesen tisztelet a kivételnek, én most az általános képről beszélek.
A másik nehéz kérdés, hogy amit látok, azt hogyan közöljem a szülővel, aki nem feltétlen látja a problémát- mert esetleg elfogult, vagy mert azt mondja, pont ugyanígy (vagy rosszabbul) mozognak a gyerek osztálytársai, ez a normális, én várok túl sokat.
Nem azt mondom, hogy felnőtteknek futás technikát tanítani egyszerű. Nem az.
Sokan vannak, akik sosem sportoltak aktívan vagy versenyszerűen, és a középiskola vagy az egyetem megkezdésével végképp eltűnt a sport az életükből, majd 35-45 évesen elkezdenek futni.
De ez a korosztály- legalábbis a többség- még nem inaktívan nőtt fel a képernyő bűvöletében. Óvodában az udvaron rohangált, hintázott, mászókázott, fogócskázott, az óvónéni nagy örömére kiugrált a hintából meg fejjel lefelé lógott a mászókáról. Ha zuhogott az eső, akkor rajzolt, kifestőzött, gyurmázott, gyöngyöt fűzött, karkötőt csomózott, legozott. Az iskolába meg az edzésre gyalog járt, a szünetekben adj király katonát játszott vagy „gumizott” (lányok, aki még emlékszik). Nem kereste kétségbeesetten az ingereket, oda tudott figyelni, ha mesét olvastak neki, és el is tudta képzelni a történetet. Nem várta el, hogy minden igénye azonnal ki legyen elégítve. Tudta, hogy a versenyen csak az első három kap érmet, és ha ő is szeretne, azért keményen meg kell dolgozni. Nem hagyta abba azonnal, ha valami nem ment- mert a szülő nem is engedte, hogy kéthavonta másik sportot kezdjen.
Nem szeretnék azzal jönni, hogy „régen minden jobb volt”, de kétségkívül sok minden igen, és ha a tanár vagy az edző azt mondta, hogy a gyerek valamiben el van maradva, akkor a szülő azt a véleményt többnyire elfogadta, nem pedig felháborodott rajta.
Nagyon ingoványos terület lett a gyerekekkel való munka, a szakember egyszerűen nincs védve sehonnan, a tanár és az edző már nem fegyelmezhet, kritikát megfogalmazni kulturáltan és építő szándékkal is veszélyes.
Hallottam olyat, hogy fejlesztő pedagógusnál ott ül a szülő a foglalkozáson. A szakember magát védi ezzel, hogy ne kerülhessen vitás helyzetbe, ha a gyerek esetleg mást mond, mint ami valójában elhangzott vagy történt.
Ezek félelmetes történetek.
Nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a gyerekekkel is megszerettessük a futást- szeretni pedig azt lehet, amiben sikerélmény és fejlődés van-, és nem csak azért, hogy tesiből ne legyen már hármas, vagy edzésen ne ő legyen a tökutolsó.
Azért is, mert ez egy alapvető mozgásforma, viszonylag alacsony eszközigénnyel, szinte bármilyen körülmények közt művelhető- aztán majd, amikor munka meg család mellett rájön, hogy hiányzik a mozgás az életéből, akkor talán nem a kényszer fogja a futás felé vinni, hanem az az emlék, hogy „ezt én régen szerettem”.
Egyelőre konkrét tanfolyami időpontot nem írok ki, de amennyiben a gyerekeknek (10-14 éves korosztály) szóló ChiRunning tanfolyam ötlete érdeklődésre tart számot, úgy találunk a nyáron időpontot, és nyélbe ütjük az elsőt.
📢Akit érdekel a kezdeményezés, írjon a kapcsolat@fussjobban.hu vagy a chirunninghungary@gmail.com címre.
