28/04/2025
🙏🙏🙏 Hinni és teremteni🌷💙
HIT•REMÉNY•AVIVA
✨Ültesse el ez a történet a Reményt,
minden Kisbabára vágyó anyai szívben.✨
"Harminchét éves voltam, mikor megfogant
bennem a gondolat: anya szeretnék lenni. Most
negyvenhárom vagyok és hamarosan
megérkezik hozzánk az a kis lélek, aki
szüleinek választott minket. Mindezt úgy, hogy
az eltelt évek alatt minden vizsgálati eredmény
és szakorvosi vélemény szerint nem lehetett
volna kisbabánk, talán csak donor petesejttel.
A gond akkor kezdődött, mikor egy ciszta
miatt eltávolították a bal petefészkem. Eleinte
úgy tűnt, minden rendben.Volt ciklusom,
szabályos. De majd’ egy év elteltével kezdett
rendszertelenné válni.
Sikerült nőgyógyász-endokrinológus
szakorvost találni, aki nagyon alapos volt. Az
elmúlt években több ciklusom végigkövette
szakaszonként kért teljes hormonpanellel, az
érésben levő petesejteket pedig naponta
ultrahanggal. De a petesejtek növekedése
hormonális okokból mindig leállt.
Hormonpótlással próbáltuk korrigálni az
eltéréseket, de valami még mindig nem
stimmelt. Megpróbáltam tanácsot kérni az egyik
sokat dicsért termékenységi klinikától, de elég
randa stílusban kb. három perc alatt leráztak.
Az eredmények hiányából és a hormonpanelek
értékeiből az orvosom arra jutott, hogy bár más
vígan elvan egy petefészekkel, nekem ez nem
elég. Korai petefészek kimerülés és kezdődő
klimax..
Akkor kezdtem el kicsit reménykedni, mikor
hallottam az Aviva tornáról. Miután Bianka
megtanította, rendszeresen eljártam minden
héten a gyakorlóórákra és otthon is tornáztam.
A ciklusom a 16. napon visszatért,
fájdalommentesen, 6-7 nap helyett beállt 3-4
napra és évekig szabályos is maradt. Mellette -
az orvos tanácsára- volt 160 gramm szénhidrát
diéta, mert volt egy kis inzulinrezisztenciám is,
saját fejem után menve találtam rá a
cikluskövető étrendre, kipróbáltam az időszakos
böjtöt, a ciklushoz igazodó jógát, egy rakás
étrend-kiegészítőt, gyógynövényt, aminek a
peteérést kellett volna serkenteni. Habár az
AMH-m olyan alacsony volt, hogy gyakorlatilag
nem nagyon volt mit érlelni.
(A második, másfél
éves kúra utáni vizsgálat már nem tudta mérni
sem a hormonszintet a véremben ...)
Mégis, két év alatt az 54-es FSH-m sikerült letornázni, - diétázni 17,98-ra.
De ez még mindig túl sok volt
ahhoz, hogy meg lehessen próbálni a petesejt
stimulációt.
Az orvosom azt sem értette, ilyen
értékek mellett hogy lehet még egyáltalán
ciklusom, de nem akart hamis reményeket
kelteni bennem, ezért is vetette fel a donor
petesejtet, mint lehetőséget. Csakhogy nekem
már nincs egyenes ági nőrokonom életképes
petesejttel, viszont nem is akartam senkit kitenni az ezzel járó tortúrának.
Ha velem csinálják, oké, de mást nem kínoztatok meg...
Kitűztem magamnak egy határidőt, amikortól
újratervezek. Semmi kedvem nem volt
depressziós vagy épp mániákus, az álmát el
nem engedő nővé válni, aki bónuszképp még a
tökéletesen működő kapcsolatát is tönkrevágja.
Próbáltam tudatosítani magamban, hogy
pontosan azt fogom kapni, amire szükségem
van, olyan formában, ahogy arra szükségem
van. Mit mondjak, nem ment túl jól...
Úgy másfél éve egyre ritkult a vérzésem,
félévente volt csak minden torna, táplálkozási
trükk és egyebek dacára. Éreztem, hogy ez már
a finis. Abbahagytam mindent, tornát, jógát,
diétát, mert arra emlékeztetett, amikor még tele
voltam reménnyel és akaraterővel. Régebben
ezekért a dolgokért volt kedvem felkelni reggel,
most már csak elszomorítottak.
Próbáltam új célokat keresni, de nem igazán kötött le semmi.
Szerencsére a kedvesem nagyon támogató volt
végig az évek alatt és most sem szűnt meg
ilyennek lenni.
Mindig ott volt, hogy
megvigasztaljon, megnyugtatott, hogy eddig is
szeretett és eztán sem lesz másképp.
A barátaim is mindig mellettem álltak, szerettem
meghallgatni a dolgokat az ő nézőpontjukból is
és újra meg újra meg tudtak győzni, hogy ami
tőlem telt, megtettem, nincs miért hibáztatni
magam.
Ha végképp magam alatt voltam,
szegény Biankának írtam vége-hossza nincs
üzeneteket. Ő mindig tudott olyat írni, ami
megnyugtatott, más szemszögből láttatta a
dolgokat, vagy teljesen új perspektívából, ami
nekem eszembe sem jutott volna.
Végül ezek
együtt segítettek elengedni az álmom, a
legnagyobb, lelkem legmélyéről fakadó vágyam.
Tavaly nyáron életemben először külföldi
nyaralást szerveztünk a kedvesemmel és az
anyukájával. Nagyon izgatott voltam! Még
sosem láttam a tengert! Az az egy hét úgy
feltöltött, hogy végre mással is akartam
foglalkozni.
Szeptemberre eljutottam oda, hogy
az utolsó vérzésemmel le tudtam zárni életem
egy hosszú és küzdelmes szakaszát. Egy
dolgot tartottam meg belőle: a hitem. Hittem
benne, hogy bármi legyen is, az épp úgy alakul
majd, ahogy nekem a legjobb.
Úgy döntöttem, még egy utolsó dolgot
megtehetek. Boldogasszonyt kértem, hogy ha
lehetséges, ha valaha ezt választottam, mielőtt
erre a világra jöttem, segítsen anyává lennem.
Kértem, hogy segítsen idetalálni hozzánk annaka kis léleknek, aki talán már rég kiválasztott minket és legyen ő a mi erős, egészséges,boldog kisbabánk. (Persze nem is én lettem
volna, ha nem teszem hozzá, hogy esetleg
lehetne kisfiú... De az az igazán fontos, hogy
egészséges legyen.)
Tettem egy fogadalmat is,
megköszöntem, hogy meghallgatott, aztán...
Aztán végre nyugodt lélekkel tudtam
továbblépni. Megkönnyebbültem.
Hatalmas terhet cipeltem addig, de most, hogy életemben először teljes mértékben rá mertem bízni magam egy magasabb hatalomra, letehettem ezt a terhet.
Eljött a karácsony, az új év, el is múlt.
Január az éves orvosi alkalmassági vizsgálat ideje a munkahelyemen, amit mi, lányok kiegészítünk
egy nőgyógyászati rákszűréssel is.
A korom és a sorvadásnak indult méhem miatt (mert közben ez is kiderült) ezt nálam egy
ultrahanggal is megtoldják.
Hihetetlen felemelőérzés mindez a kengyelbe tett lábakkal, kiterítve, mert “hátha kell még egy hüvelyi ultrahang is”...
A plafont bámulva vártam avégét.
A doki mindig aranyos volt, végig szóval
tartott, hátha úgy kevésbé kellemetlen a szitu.
Most sem volt másképp, habár szomorúan
vettem tudomásul, hogy szegényt alighanem
elérte a korai szellemi leépülés, mert hetet-
havat összehordott.
“Áá, igen, itt a kis feje, a kezei, a mellkasa...” Na, itt már tényleg nem értettem, miről beszél, így odafordítottam a fejem, hogy megnézzem, mégis mit lát.
És pont szembenéztem a kisbabámmal.
Aki annyira nem is volt kicsi, kb. 16 hetes lehetett.
Az első tippem az volt, hogy talán videót csináltak előttem egy várandósnak és valahogy a gép memóriájában maradt (nem vagyok egy
informatikai géniusz, na...).
De ez hibás elmélet volt, mert előttem a tutira nem várandós kolleganőmet ultrahangozták. Plusz felvilágosítottak, hogy mi itt ilyet nem tudunk.
Régebben volt lehetőség videó készítésére, de
már jó ideje nincs. És a doki elkezdte mozgatni
a hasamon az ultrahangfejet, hogy lássam, ez
bizony most történik a saját tulajdon hasamban.
Mivel még mindig nem tudtam, hol a
botlóakna, elkezdtem magyarázni neki, jó
szájbarágósan, ha netán még nem tudatosult
volna benne, hogy nekem nem lehet kisbabám.
Ő meg azt magyarázta, hogy márpedig a baba
akkor is itt van. Kis idő múlva kezdtem elhinni,
hogy ébren vagyok, a doki sem hibbant meg,
mióta nem láttam, tehát van egy kisbaba a
hasamban.
Erre olyan sírógörcsöt kaptam, hogy
az orvos kicsit bizonytalan hangon kérdezte: “...
akkor most örülünk..?” Nagy nehezen sikerült
kinyögnöm, hogy “igen, nagyon!” A doki
gratulált, az asszisztensnő próbálta elejét venni,hogy totál sokkot kapjak (késő volt) és azzal alendülettel át is küldtek az SZTK-ba alaposabb
ultrahangra.
Ahol a hihetetlen éles szemű
lányok kiszúrták, hogy nagy valószínűség
szerint kisfiunk lesz és egészségesnek tűnik.
A kedvesemnek küldtem képet, amit az
ultrahangon kaptam. Szegény épp dolgozott,
majdnem a szék mellé ült a műtőben, mikor
meglátta.
Azóta vérvételek, genetikai vizsgálat és
ultrahangok követik egymást, orvostól orvosig
mászkálok és még közel sincs vége. A korom
és veszélyes munkahelyem miatt
veszélyeztetett terhesnek számítok, így egy
orvost is kellett választanom, aki végigkíséri
majd a hátralevő hónapokat. Mivel az a doki,
aki addig is rengeteget foglalkozott velem, már
ismeri az egész sztorit, őt választottam.
Szerintem először azt hitte, félrebeszélek, mikor
mondtam neki telefonon, mi a helyzet. Percekig
hallgattam a kérdéseit és a válaszaimra a “na
ezt most nem mondja komolyan” különféle
verzióit.
A kedvesem örül, mert két nagy lány mellé
egy kisfiú is érkezik és örül, mert sosem látott
még ilyen boldognak (noha eddig sem voltam
épp mélabúra hajlamos).
A lányok is örülnek az
öcsinek, a nagyobb már azon morfondírozik,
mikor viheti majd el lovagolni tanulni. Én pedig
a várandósságom minden pillanatát élvezem.
Eddig semmilyen kellemetlen tapasztalatom
nem volt még. Tetszik, ahogy napra nap
kerekedem, és ha nem tudok elsőre felkelni az
ágyból, vagy felvenni a zoknin, azon szívből
tudok nevetni. Miért is ne tudnék? Erre
vágytam, erről álmodoztam...
Nincs rá épkézláb magyarázat, legalábbis
orvosi nincs. A “néha megesik, hogy a
petefészek még lenyom egy utolsó hajrát”
szövegen kívül... Ami engem illet, meg vagyok
győződve róla, hogy a kitartó, több évi aviva és
Boldogasszony segített. Az, hogy teljes szívből
rábíztam magam.
De róla sem tudnék a mai
napig sem, ha el nem megyek Bianka
méhgyógyító szertartására pár éve. És abban is
Biankának volt igaza, hogy “Ha elengeded,
akkor megérkezik. Tied, ha már nem akarod.”
Csak borzasztó sokáig tartott, mire sikerült -
akkor sem teljesen tudatosan- megvalósítani.
De most hogy már tudom és érzem, hogy
működik és miből fakad ez a varázslat, a
méhünk teremtő ereje... Még mindig alig
merem elhinni, de tényleg igaz, hogy bármit
megteremthetünk, amit magunkkal hoztunk
odaátról.
De ami most a legfontosabb, hogy végre
magamban hordozom, magamban ringatom az
álmom, pont úgy, ahogy vágytam rá."
Kép: a Kismama saját képe
Köszönöm ezúton is Neki,
hogy megosztotta velünk történetét,
Lelke egy darabkáját, hogy hitt ott, ahol más már nem hitt volna.
Hogy ott lehettem neki ezen a hosszú úton
♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️
Szabó Vadócz Bianka
Hivatalos Aviva Módszer oktató
yoursacredfeminity@gmail.com
