12/05/2026
Kérdések önmagadhoz. (hosszú és szakmai posztot írtam, erre készülj!)
Mindig is volt olyan, hogy alkalmatlan ember került pozícióba. És most nem csupán vezetőire gondolok, hanem egy „sima” munkakörre is. Alkalmatlan azért, mert a gőg hajtja, mert nincs meg hozzá a képesítése, vagy hiányzik az a kompetenciája, ami alap kéne, hogy legyen. Gondolj csak egy olyan valakire, aki fullon érti a szakmáját, nagyon is jó benne, amíg a munkáról van szó, de amint emberekkel kellene kapcsolódnia, akkor tajparaszt. De gondolhatsz olyan emberre is, aki hatalmat kap a kezébe és ő azzal visszaél, vagy éppen olyanra, aki olyan munkakörben dolgozik, ahol a munkája, döntései kihatnak mások életére, ám azt magabiztossággal végzi anélkül, hogy a következményeit látná. És olyat is ismerhetsz, akinek megvan a végzettsége és tapasztalata adott munkához, ám a legnagyobb kavaró és gonoszkodó a munkahelyen, felelősséget nem vállal – jellemhibával küzd.
Akkor mégis mi kell ahhoz, hogy kimondjuk: emberünk alkalmas a munkavégzésre (nem a munkára!)
Induljunk az elején! Szakmázzunk kicsit, hogy lásd a hátterét!
Az alkalmasság két fontos tényezőn alapszik. Az egyik a szakmai hozzáértést jelenti, ami nem csupán az iskola elvégzését, hanem a valódi hozzáértést és a megszerzett tudás gyakorlatba való átültetését (!) is magában foglalja. A másik az emberi tényezőre fókuszál. Arra, hogy valaki szociálisan kompetens-e; elsajátította-e a foglalkozási szerepéhez szükséges viselkedésformákat, képes-e alkalmazkodni, együttműködni, felelősséget vállalni, és a képességeinek megfelelő munkakört vállalni.
És ez a két tényező együtt kellene, hogy álljon, és ekkor beszélhetünk pályaidentifikációról, azaz azonosuláról. Amennyiben ez nem sikerül, akkor emberünk alkalmatlanná válhat a munkavégzésre. Mindegy ki ő, mindegy hol áll, mindegy mit végez.
Ezt abban a folyamatban tudja összehangolni, hogy tanulmányi évei alatt szakmai gyakorlatot szerez; látja a működést, a miérteket és hogyanokat, azaz nem csupán érti az elméletet, hogy aztán a papírt a kezében lobogtatva hesszeljen a munkaerőpiacon, vagy kerüljön pozícióba, hanem valóban tudja, hogy mi fán terem a szakmája.
Mert ki nem látott még nagy szakmai tudással bíró pedagógust, akiben nincs türelem, aki nem tud következetesen működni, aki kiabál, vagy aki idétlen jópofozással igyekszik megnyerni magának a gyerekeket. De ugyanez elmondható egy vezetőre is, aki teljesen alkalmatlan emberek, helyzetek irányítására, aki konfliktuskerülésével vagy kivételezésével a rendszert működésképtelenné teheti.
És itt nem rossz emberekről beszélek, hanem arról, hogy a szakmai tudás önmagában nem egyenlő a munkavégzésre való alkalmassággal. Mert nem elég, hogy ezt tanultam, hanem képes vagyok ebben a szerepben hatékonyan működni.
És akkor még nem beszéltünk a jellemhibáról.
Mert vannak emberek, akik szakmailag akár jók is lehetnének, csak emberileg rombolnak. Aki folyamatosan kavar, másokat aláz, felelősséget nem vállal, manipulál, hatalmi játszmákat játszik, miközben a saját hibáit mindig másra tolja. És közben persze előadja a szakembert.
Pedig a munkapszichológia és szervezetpszichológia régóta vizsgálja azt, hogy a személyiség, a viselkedési mintázatok és a szociális kompetencia milyen mértékben hat a munkahelyi működésre. Egy együttműködésre képtelen, agresszív, felelősséget hárító vagy destruktív működésű ember ugyanis nem csupán emberi konfliktust okoz, hanem teljesítményre, csapatdinamikára, fluktuációra és szervezeti biztonságra is hatással van.
És itt jön a lényeg. Az ilyen ember sokszor nem a szakmai tudása vagy annak hiánya miatt alkalmatlan, hanem azért, mert a személyisége teszi azzá. És a legijesztőbb az egészben az, hogy az alkalmatlan ember sokszor nem attól veszélyes, amit nem tud - hanem attól, hogy nincs önismerete ahhoz, hogy felismerje.
Hogy mégis hogyan maradhat benn egy alkalmatlan ember egy munkahelyen vagy akár egy pozícióban? Úgy, hogy az alkalmasságot összekeverjük a szakmai tudással, a tapasztalattal, a hangos magabiztossággal vagy éppen azzal, hogy „régi motoros”.
Közben pedig a destruktív működés lassan normalizálódik. A kavarásra azt mondják: „ilyen a természete.” Az agresszív kommunikációra: „csak határozott.” A megalázásra: „kemény vezető.” A felelősséghárításra: „nagy rajta a nyomás.” Az együttműködésre való képtelenségre: „magának való.”
És mire a szervezet valóban felismeri, hogy nem csupán kellemetlen emberről, hanem munkavégzésre részben vagy teljesen alkalmatlan működésről van szó, addigra sok esetben már sérült a csoport, romlik a bizalom, és kialakult a félelemalapú működés vagy egyszerűen mindenki megtanult alkalmazkodni a működési zavarához.
És akkor jöjjön a legnehezebb rész.
Nézz tükörbe és tedd fel magadnak a kérdéseket! Valóban alkalmas vagyok arra a munkára, amit végzek? Mi az, amivel támogatom vagy sem a magam és mások munkáját? Tudok-e hozzátenni a napi működéshez vagy a megúszásra játszom? Képes vagyok-e belátni, hogy hibázom, vagy továbbra is más tehet mindig róla? Képes vagyok-e felismerni, hogy viselkedésemben mit okozok másokban? Látom-e azt, hogy a munka, pozíció meghaladta tudásom, személyiségem vagy emberi működésem? Képes vagyok-e megbocsátani magamnak, hogy ilyen helyzetben élem a mindennapjaim?
És talán itt kezdődik a valódi alkalmasság: amikor már nem csak a pozíciót akarod megtartani, hanem felelősséget vállalsz azért is, amit emberileg hagysz magad után.
🌐 https://somogyierika.hu/