03/02/2026
a halogatásról
https://www.facebook.com/share/1BLPjMTytx/
Idegrendszer 4. rész
Kaptam egy kérdést az idegrendszer témáját illetően, ezt most egy picit kivesézem. Szintén nagyon sokan érintettek benne, jómagamat is idesorolom, és azt is megírom, én hogyan kezelem. Bár megkaptam már, hogy nem mindenki olyan „erős”, mint én, és nem mindenki „tudja” azt, amit én. Ha valaki tisztában van vele, hogy mennyire nem vagyunk egyformák, akkor én igen. Ám azt is tudom, hogy az „erőt”, és „tudást” gyakorta képes pótolni a szorgalom és elszántság, amivel az ember belevág önmaga formálásába. De azzal sincs baj, ha valaki ezt nem akarja, semmi gond, csak akkor ne várjon se emberi, se láthatatlan segítséget önmaga helyett. Semmi sem kötelező, az önmunka szabadon választott.
Nos, a halogatásról lesz szó.
Mennyire idegrendszerben kódolt ez a téma?
Az. És nem is gyengén.
A halogatás nagyon sokszor tiszta idegrendszeri reakció, nem lustaság, nem akaratgyengeség, nem „rossz személyiség”.
És ha ezt megértjük, az rengeteg szégyent, és nyomást le tud venni az emberről.
Leegyszerűsítve: a halogatás = idegrendszeri védekezés a túlterhelés, bizonytalanság vagy veszélyérzet ellen.
A halogatás mögött nem az van, hogy nem akarom. Amíg nem voltam ilyen „tudó”, mint most vagyok - mert nem születtem annak, ez idő, tapasztalat, tanulás, és némi hozott cucc -, rettenetesen zavart, hogy nem tudok úrrá lenni a halogatási kényszeremen. Egyszerűen, mintha megbénultam volna (ez amúgy sok I-es házas Neptunos ember sajátja). Nem az van, hogy nem akartam, nagyon is akartam, hiszen mindig éreztem az elégedettséget, amikor a dolgokat befejeztem, elintéztem, megoldottam.
Azonban sokszor egy fura bénultság lett úrrá rajtam. Nagyon könnyű összekeverni a halogatást azzal, hogy az ember megmagyarázza magának, hogy „még nincs itt az ideje”. De… azért akkor, amikor rögtön kellene cselekedni, mert helyzetbe kerülsz, akkor nem mondhatod, hogy á, most mégse rúgom be a labdát a hálóba, mert hiába állok itt tőle 15 méterre, és minden adott, hogy gólt rúgjak, mégse teszem, mert lehet még sincs itt az ideje… Hanem a testből jön az üzenet: most NEM BIZTONSÁGOS.
Maradjunk a focis példánál: ha berúgom, mindenki engem fog ünnepelni (márpedig ezt nem érdemlem meg), továbbra is elvárások lesznek felém (pedig én tudom, hogy ez véletlen, valójában nem vagyok elég „erős”, és „tudó” ehhez), azaz TÚL NAGY FALAT. Így inkább elengedem a gólrúgás lehetőségét, átpasszolom másnak, akinek vagy sikerül vagy nem, de innentől NEM AZ ENYÉM A FELELŐSSÉG.
Ez így ebben a formában nem fut végig az elmén, hogy tudatosuljon, ez egy idegrendszeri azonnali reakció. De ez van mögötte.
Ha valami tehát túl nagy, túl komplex, túl sok az ismeretlen, az idegrendszer ezt potenciális veszélyként érzékeli. Nem racionálisan, hanem biológiailag.
Hogy leszakadjak a focis példáról, ilyenkor jön, hogy görgetem magam előtt a feladatot - MAJD megcsinálom, megoldom - elkezdek valami teljesen más „fontos” dologgal foglalkozni, és meggyőzöm magam, hogy most miért nem alkalmas az idő, holnap talán jobban fog menni.
Ez tehát nem lustaság! Az idegrendszer reakciója, menekülés önmagam túlterhelésétől.
A másik ok: a kudarctól való félelem. Ha gyerekkorban a hibázást szégyen követte, mert megbüntettek, megszégyenítettek, akkor az idegrendszer számára minden feladat, amit el KELL végezni = idegrendszeri veszély.
Nálam például ez volt rendre, ha hibáztam megszégyenítettek, büntettek. Ezért vagyok ma is perfekcionista, és ha valami nem sikerül, vagy elrontok valamit, napokig tart, míg összeszedem a darabjaimat, annyira szégyellem magam, és bánt. Ha ezzel valaki másnak ártok, az pedig totál kicsinál, még mindig képes vagyok napokig önvádban létezni. Sajnos éppen a minap volt egy ilyen történet, olyan szinten felülírta a napomat, bármennyire is sikeres volt, hogy csak ezt láttam, ezt éreztem, ezzel voltam elfoglalva. Nem tudtam helyrehozni, ezért még rosszabbul éreztem és érzem is magam. Ezt csak az idő fogja nálam majd kisimítani.
Tehát az idegrendszer „logikája” ilyenkor: inkább el se kezdem, akkor nem fogok elbukni, így leszek biztonságban.
Alapvetően rengeteg tehetséges ember aprózza el magát emiatt: a sikerfélelem. A siker ugyanis láthatóvá tesz, és egyfajta elvárásokkal kezd lenni az ember önmaga irányába, és vele szemben is mások. Ha látható vagyok, támadható vagyok, mert irigyek, mert féltékenyek, mert triggerelek. Efelett nincs kontrollom, tehát egyfajta kontrollvesztésbe kerülök. Így inkább visszafogom a sikereimet, halogatom azokat a dolgokat, amelyek a sikerhez vezethetnének. Mások nem értik, hogy MIÉRT NEM CSINÁLOD MÁR, MIKOR OLYAN ÜGYES VAGY, ÉS TEHETSÉGES, STB. És persze sokszor magam sem értem miért szabotálom magam…
Ezért. Az idegrendszer védelembe helyez.
Aztán van az a helyzet, amikor olyan szinten él az ember feszültségben, hogy a plusz tervezés, a fókusz, a végrehajtás brutális energiát igényelne, ehhez viszont már nincs erő, és az idegrendszer inkább túlélő módban tart, mint hogy új feladatba lépjen.
Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a halogatás sokszor okos döntés. És pontosan az idegrendszer védelmében, mert tényleg megvéd a túlterheléstől, kiégéstől, összeomlástól.
A gond ott kezdődik, ha a halogatás alaptermészetté válik. Ez nagyon sok klassz lehetőségtől megfosztja az embert, a környezetének az idegeire megy, ezt bizton állítom.
És még egy rettenetesen fontos tényező: amikor az ember felülemelkedik a halogatási kényszerén, és tudatosan, magát a hajánál fogva továbbrángatja, és megoldja a dolgokat, az hatalmas önbizalmat ad.
Minden egyes halogatás koporsószög az önbecsülés koporsójába, ezt is bizton állíthatom. A legnagyobb önbizalmat az adja, ha az ember felülemelkedik a negatív késztetésein. Amikor azt érzem, hogy eluralkodik rajtam a halogatás kényszere, azt mondom magamnak: ne gondolkodj, hanem csináld! Ez az én varázsmondatom. Ezzel nem bántom magam, viszont ösztönző, mert nem engedi a gondolatoknak, hogy eluralják az agyamat: miért NEM kell ezt most megcsinálnom.
Egy felnőtt ember nem biztos, hogy megengedheti magának, hogy mindig azt csinálja, amihez „kedve” van. Nekünk, a felnőtti létben többségében olyasmit kell tennünk, amihez nincs kedvünk, de hozzátartozik a mindennapi életvitelünkhöz. A halogatással azonban olyan szeméthegyet tudunk gyűjteni, ami előbb-utóbb ránk omlik szó szerint és átvitt értelemben is. És lehet, hogy egyszer majd nem lesz alóla kimenekvés.
A felnőtt embernek gyakorta kényszerítenie kell magát a cselekvésre. Nekem is, hogy ahogy megírtam most ezt a postot, felálljak, és még gyorsan elmosogassak, mielőtt elindulok a vendégeimmel találkozni. De nem gondolkodom rajta, hogy jaj, most mennyire nincs kedvem, MAJD, ha hazajövök elmosogatok - mert tudom, hogy fáradt leszek, és a hátam közepére kívánom a mosogatást, utálni fogom az egészet. Tehát… önmagamért teszem meg, hogy egy rendezett, tiszta térbe érkezhessek meg, miután hozzáteszek valamit ahhoz, hogy talán egy kicsit jobban érzik magukat mások.
És ez, amitől az idegrendszerem biztonságban érzi magát, és ez, amiért már nem kell gondolkodnom a cselekvésen.
Megyek és megteszem. Pont.
(kép: AI)
(A tartalom az ŐsErő©Módszer szellemi tulajdona, szerzői jogi védelem alatt áll. Engedély nélküli felhasználása, átdolgozása tilos. Az írás saját szellemi termékem, ha osztod, kérlek csak innen az oldalról tedd. Köszönöm.)
