21/11/2022
A Kárpát-medencei őslakos kultúra elfeledett életmódja: a pákászat
Írta. Bozó Patrik
Közel száz év alatt a pákászat emléke még többet veszített magából, mint a becsület, vagy a hazaszeretet. Érthető is mindez, mert bár hazánk, meg életünk még van, a lápi világ immár kiszáradt, és felváltották a monokultúrális nyárfasorok, a magas gátak közé terelt folyók partjain.
Kihalóban van a lápi póc, a csíkhal, s számtalan egyéb növény-, és állatfaj is, mely az őskor óta a Kárpát-medence embere számára a megélhetést, az élelmet, és a szabadságot biztosította, amikor nagy kegyelmes szeretetükben a keresztény királyok egymás ellen áskálódva bárányokká tett népeiket hadbavezették, hogy hadd tépje egymás torkát a büdös parasztja.
Bizony a lápokkal együtt a szabad ember, az őslakos, és a pákász is kihalt, s kihaltak a halak hatalmas, világhírű állományai is a vizeinkből. Helyette persze behurcoltak műkedvelő amatőr tudorok számtalan, mára invazív hal-, és növényfajt, melyek az oroszokkal együtt megadták a végső döfést a magyar természetnek.
E rövidke írás a pákászat számára kíván emléket állítani, akik legtovább tartották meg a kárpáti magyarság (legkevesebb harmincezer éves (tatárlakai leletek))hagyományait, és művelték az ártéri, és mocsári élet különös, mesébe illő életét, melyet a földön ma már talán csak az aboriginalok tartanak az Ausztrál sivatagokban, ahol az árja ember évezredekkel később telepedett meg becstelen, és pusztító „civillizációjával”.
Egyszerűbb dolguk is van az aborigináloknak, mert nincs Aboroginál Tudományos Akadémia, amely tűzzel, vassal írtja multjukat, és sámánjaik vérével ír számukra hamis történelmet.
Másrészt a vörös sivatag nyugodtan megmaradhat a gyűjtögető rokon lelkek szerény használatában, de a kárpáti sok ezer éves öntözéses földművelés, (amit ma előszeretettel hívnak fokgazdálkodásnak, és ártéri gyümölcsény-gazdálkodásnak,) sehogy se illet bele a hazug történelemképbe, másrészt rengeteg ember számára kínált adómentes megélhetést az ország egész területén, és általa aszályok sem voltak, így azt mindenestül fel kellett számolni a kazár befektetőknek a magyar ipari forradalom minden értelmet elsöprő fergetegében. Emellett a ma tanított középkori szegénység képét is nehéz lett volna az értelmes gyerek fejébe beleverni, ha azok látták volna a vizek, és a vízpartok gazdagságát.
Node térjünk vissza a pákászokhoz, most, hogy feltártuk eltűnésük gyászos okait.
Kik is voltak a pákászok?
A pákászok a zsombék lakói, az árterek, nádasok matulái voltak. Rendszerint kint születtek a nádason, és pap által szentelt vízzel sohasem mosogatták az évszázadok alatt egyre ráncosodó homlokukat. Általában egyedül éltek, de azért szép számmal akadt közöttük családos ember is. Mivel életüket a lápi világban törltötték, ismerték annak minden élőlényét, mondhatni név szerint.Tudták, mely madár merre költ, hány fiókája van, tudták hol él a rák, hol kell keresni a halak, és vadak tanyáját, ismerték a piócák lelőhelyét, s életüket teljes egészében fedezni tudták a vizivilág bőségéből, mely részben nekik volt köszönhető. Ugyanis a falvakon túl megszűnt a kötőszó az ember, és a természet között, maradt a termeszet embere...
Az embernek pedig a kizsákmányoláson túl rengeteg tennivalója akad a vadonban, ha szeretné, hogy az Úr élőlényei egészségben, békében, és szépséggel pompázva növekedhessenek.
Mert a nád megkoszvad, ha nem vágják, ha vágják szép, erős, hosszú hajtásokat nevel. A nejlon kötél csúf szemetet hagy maga után, ám a gyékényt, ha levágják, remek kötéllé lehet fonni, amellett hasznos, hogy nem növi be a sekély vizek felületét, ahol így a sulyom, és egyéb vízi élőlények boldogan úszkálhatnak, amíg a pákász nem kéri tőlük a bérét.
Aztán a víz mosogatja a partokat, s elzárja a fokok között az utat, ha a pákász csónakja fenn nem akad, s káromkodva nem kezd bele a vödrözésbe, akkor az áradások elvonultával a halak milliószám ragadnak a sziken s halnak értelmetlen halált, ahogy ez ma számos alkalommal megesik.
A pákász kiszedi a kakukktojást a fészekből, de olykor a nádirigó tojását szedi ki, hisz a kikelő kakukk azokat úgyis kilöki. Egyszóval a pákász a magyar szamuráj gazda, akinek pengéje nem kettéhasít, hanem visszaállítja a rendet.
Igen elterjedt szokás volt, (ki tudja hány ezer éve, elvégre, igen nyilvánvaló ötlet) hogy az öntöző, vagyis vízelvezető árkok fokaira: őshonos gyümölcsfák sorait ültetik. Így a a tavaszi áradás idején is nyugodt vízben ívni tudó halak, a fákról beesett terméseket magukévá tehetik. Ennek volt köszönhető, hogy a középkori európában sok felől maradt fenn a mondás: „Magyarország vizeiben két rész a hal, s egy rész a víz.” Valószínűleg nem egy-két száz éves rabsic-kultúráról beszélünk, ha a múlt században körülbelül 1200 vadalma tipust, s nagyjából 700 vackor(azaz vadkörte) fajt gyűjtöttek össze a hagyomány teljes elvérzését meggátolni szándékozó kiválóságaink. Magától értetődő, hogy ezeket a fajokat nem kellett sem permetezni, sem locsolgatni, mert ŐSHONOSAK, tehát az Isten is úgy akarta, hogy itt, ebben a környezetben maguktól nőljenek, s éljenek, s a gyenge példányait a természet kiszelektálja.
A pákászok amellett, hogy madarásztak, piócát gyűjtöttek(mely a népi gyógyászat egyik legkülönösebb, és leghatékonyabb matrónája volt) halásztak is. Halász eszközeiket maguk készítették. Gyékényből, csalánból, kenderből sodorták kötelüket, azt szabatosan összecsomózták, s így nyerték a hálót. E hálóból, de olykor a rekettyefűz, vagy a nyírfa vesszeiből készítették eszközeiket, mint például a varsát, a vejszét, a tapogatót, a merítőt, a rekesztőt, a rákásztarisznyát, a szákot, a haltartót, s egyebeket.
A magyar nyelvben hozzávetőlegesen 2000 szó található a halászattal összefüggésben. Azonban kicsi a valószínűsége, hogy mindezt a finnektől vettük volna át, elvégre a finnek az évtízezredeken át tartó jégkorszakok idején valószínűleg szintén itt mulatták az időt a Tisza partján... Node ezt sem kell komolyabban venni,mint a többi „tudományos tézist” s egyéb tézisfajtákkal bátran kiegészíthető.
A halászat mellett számtalan növényt is fogyasztottak, íme néhányat hadd sorolok fel közülük. Például a bengyelék(hidőrfélék), amelyek még a jégkorszakok idejéből megmaradt úgynevezett reliktumnövények, melynek gumóiból lisztet őröltek. Fogyasztottak vadhagymákat,és egyéb gyökérféléket, mint például a lapu(bojtorján), a tátorján, a paszternák, a nád, és a gyékény, a vadmurok, és számtalan más gumós, és gyöktörzses növényt.
Ezenkívül a természet igen bőségesen gondoskodik a mezők madarairól a gyümölcsöket illetően is, mint a borbolya, a a feketeribizli, a madárberkenye, a barkóca, a bangita, a nyúleper, a vackor, az alma, a fehér eper, és számtalan más gyümölcsöző növény.
Ám a természet terített asztalán a leggazdagabb választékot a salátákból találhatjuk. Több száz növénynek ehető a levee, és a virágjának a nektárja, mely igen finom falatokat ad, a hidegen sajtolt olajokkal együtt, másrészt pedig, főleg tavasszal tesznek jó szolgálatot, ezek a magnéziumban gazdag levelek. Nevezetesen a lápi világban többek között terem a kövér porcsin , a disznóparéj , aszat, libatop, tyúkhúr, nadálytő, útifű, turbolya stb. A virágok közül ették például a szártalan bábakalácsot, akácot, bodzát. Termések közül a csatak(sziki káka) és a sulyom a legnevezetesebb. És a fűszerek is szép számmal megtalálhatóak voltak, mint a kömény a hagyma, az ánizs, stb.
Természetesen ezek a növények mind számon vannak tartva, mint gyógynövények...
Amit maguk nem találtak, cseréltek. A kb másfél millió hektárnyi lápvilágon gyaran kalauzoltak át utazókat. Kócsagtollat, nevelt kiskócsagokat, baglyokat, sasokat cseréltek. Régen tartottak kócsagot házőrzőként is, de a kócsagtoll kelendő cikk volt. Hallal nem kereskedtek túl sokat, hiszen a folyószabályozások előtt nem volt szükség „halászengedélyre”, így sokan foglalkoztak halászattal, a pákászok pedig nem nagyon mentek be a falvakba.
Tanyájukat maguk építették. Részben nomádok voltak, hiszen a területek között néha ugyanúgy cirkulálni kell, mint a legeltetésnél. Amellett hogy szedték a növényeket valószínűleg lépten nyomon szaporították őket.
Az ember, aki a természetben él, nem tudja nem tisztelni azt. Nem a félelem az első oka ennek, sokkal inkább a csend. A vadon csendjében az ember elméje elnyugszik, s ha idejét nem egy szobában tölti, hanem jár kel, számtalan különös csodában van része, amit a szakkönyvek nem tudnak elmesélni, csak a regék. Mi azonban mára tündérmesének tartjuk ezeket a történeteket...
Az állatok és növények, a Föld, és az Ég, a Nap, a csilllagok, és a Hold tanításai elkerülhetetlenül „környezetbaráttá” teszik az embert, életének egy valódiságot adnak, főleg, ha becsülettel, és az Ősök hagyatékával idegeinkben, és tiszta Szívvel járunk a világban. Ez éppúgy nem általános a pákászoknál, mint sehol, hisz ez nem a környezet függvénye, ez egy személyes döntés.
Olvasgatásaim során azt tapasztaltam, hogy a nem természeti emberek úgy írnak a pákászokról, mint a rabsicokról. Ez a fenti érvek alapján nem lehetett általános a pákászoknál sem...mint ahogy semmi sem általános a világon(az iskolán kívül). Nézzük csak meg Fekete István Matuláját. Fekete István természeti ember volt.
A pákászok a még létező vadonban természeti emberek voltak. Nem érdemes sem túlidealizálni a dolgot, sem felszínesen elítélni őket. Ma is vannak még természeti helyek, és természeti emberek. Ma sem él mindenki a civillizáció, a szemét, a mókuskerék, és a falak világában. Ez is egy személyes döntés, ugyebár.
