03/09/2025
Mindenkinek van élménye arról, hogy az egyik pillanatban még úgy érzi, hogy minden rendben van, és kézben tartja az életét (ez lenne a felnőtt, énazonos mód), de a következőben már sérülékenynek és magányosnak érzi magát, vagy retteg és bizonytalan, vagy akár mindent reménytelennek lát (ezek gyermeki módok), és emiatt képtelennek érzi magát arra, hogy tegyen valamit vagy megoldást találjon.
Máskor pedig például szidja magát, vagy épp felmenti magát, vagy akár nyomás alá helyezi magát (valamelyik diszfunkcionális szülő mód megnyilvánulásai), és ezekkel további rossz érzéseket kelt magában. Ezeket a különböző módjainkból jövő gondolatokat és énképeket akár szubjektív valóságoknak is nevezhetnénk-az éppen aktív módtól függ, hogy mit élünk meg.
Optimális esetben van bennünk egy FELNŐTT rész, aki a jelenben, itt és most funkcionál, és annyi éves, ahány évesek valójában vagyunk. Rálát a többi módja működésére (érzéseire, gondolataira és késztetéseire), pontosítja és összeegyezteti azokat. Ebben a módban gyűlnek össze a tapasztalataink, itt érezzük, hogy túlreagáltunk valamit érzelmileg, és például nyugtatni kezdjük magunkat.
De ennek a működése az is, amikor belül rászólunk magunkra, hogy hagyjuk már abba önmagunk nyomasztását vagy piszkálását, mert ez így semmiképp sem segít. Ez a „józan és tisztán látó” hangunk. A felnőtt elnevezés nem a biológiai kort jelzi, és nem annak függvénye.
Univerzálisan minden embernek vannak GYERMEKI részei, gyermeki módjai. Ezek azok az érzéseink és azonnali késztetéseink, melyek mintha egy gyerektől jönnének. Ilyenkor, ha jól funkcionál a felnőtt módunk, szinte be is tudjuk azonosítani, hogy kb. hány éves gyerekként szoktunk ezekben a helyzetekben reagálni belül. (És persze van, aki kívül is, vagyis úgy is viselkedik, ahogy érez. ) Ezek bizonyos tipikus szituációkban ránk jellemző érzelmi reakciók, melyek az adott helyzetekben bekapcsolnak-mindenkinél a saját személyes élményein múlik, hogy mikor és mitől. Ilyenkor nagyon erős, sokszor ismerős érzések törnek ránk. Például mindenféle racionális ok nélkül nagyon megijedünk, vagy látszólag indokolatlanul mélyen elszomorodtunk, vagy dühösek leszünk.
Az átcsúszás vagy átkapcsolás egyik módból a másikba egy pillanat műve, észre sem vesszük, és már benne is vagyunk. Átcsúsztunk például a gyerek módba, és ettől kezdve mintha egykori gyermek énünk szemén és szívén keresztül élnénk meg a történéseket a felnőtt testben. Ebből is fakad a gyermeki módok nem reális volta: a helyzet valamilyen hasonlósága miatt úgy éli meg az egyén, mintha a jelenben ugyanaz történne, ismétlődne, folytatódna, fenyegetne, mint régen. Újraéli a múltat a jelenben, ami rávetül a jelen szereplőire. A többi ember viszont a felnőtt testet látja, és meghökkenek a „gyerekes”reagálásokon, mert nem tudják hogy mi történt belül.
Részlet- Vágyi Petra: Sémáink fogságában