23/06/2025
A Karpman-féle drámaháromszög a legelterjedtebb diszfunkcionális családi dinamikát igyekszik bemutatni.
A háromszögben lehet 2, 3 vagy több ember. Minden esetben 3 szerep van: áldozat, tettes, megmentő. A háromszögben résztvevők gyakran váltogatják a szerepeket, egy valami viszont változatlan marad: mindannyian manipulátorok és fájdalmat okoznak saját maguknak, valamint a hozzájuk közel állóknak.
ÁLDOZAT – „Szegény ÉN!”
Mindig gyengének és tehetetlennek érzi magát. Nem sok örömöt talál az életben. Úgy érzi, hogy vele mindenki rosszul bánik és ez ellen ő nem tehet semmit. Mindig arra vár, hogy valaki megmentse, de lehetőleg úgy, hogy neki semmin ne kelljen változtatnia.
ELKÖVETŐ – „Ezt is nekem kell megoldani…”
Mindig feszült és ideges. Kontrollálja és kritizálja a hozzá közel állókat. Úgy érzi, hogy az ő feladata jobb belátásra téríteni az áldozatot, mert az elveszne az ő iránymutatásai nélkül. Ő felelős mindenkiért, ezért folyton fáradt, nincs energiája.
MEGMENTŐ – „Nem tudnak létezni nélkülem.”
Mindig az áldozat segítségére siet, akár kéretlenül is. Klasszikus önmegerősítő viselkedés: a megmentő fontos, hiszen nélküle összeomlik a világ. Viselkedésével azonban fenntartja az áldozati szerepkört, ugyanis az áldozatnak minden álma, hogy más lépjen helyette. Továbbá az örökös másokkal foglalkozás miatt nem kell a saját belső konfliktusaival szembenéznie.
MIT LEHET TENNI?
Ez a játszma akár évtizedekig is tarthat, ugyanis mindhárom szereplőnek megfizetődő a felállás: az elkövető irányíthat, az áldozatnak a segítségére sietnek, a megmentő pedig élvezheti a hős szerepét. Ez nem szeretet, hanem függőség: egymást használják arra, hogy kielégítsék saját belső igényeiket.
Mivel tehát a szerepek egymást táplálják és fenntartják, elég, ha csak az egyik résztvevő úgy dönt, hogy kilép a játékból: az áldozat felelősséget vállal önmagáért, az elkövető megérti, hogy nem tudhatja jobban, hogy mi a jó a másiknak, mint ő maga, a megmentő pedig megtanul csak akkor segíteni, amikor tényleg szükség van rá.
