07/09/2019
Nem csak apáknak...
AMIT EGY FÉRFI NEM BÍR FELEMELNI
A férfi az aki mindent megold. Sőt aki mindent IS megold!
Na de mi van ha nincs mit megoldani?
Akkor a férfi zavarba jön, fülét vakarja, egyik lábáról másikra áll, kezét tornásztatja. Mi mire jó a férfi, ha nem kell segíteni, kalapálni, összedobni, felemelni, becipelni? Legalább egy rászorult befőttesüveg-tetőnek úgy nekiveselkedne! Vagy egy lámpakörtét kicserélne! Vagy egy cserepet megigazítana a tetőn! Vagy elmagyarázná valakinek az integrálás művészetét! De ha egyszer semmi ilyesmi nincs kilátásban? Legalább meccs menne a tévében vagy valami... Vagy ide egy pakli kártyát, egy autósmagazint, egy sört vagy egy játékkonzolt!
Akadt jó néhány emlékezetes pillanat, perc, óra, nap az életemben, amikor nem kellett semmi férfiasat csinálnom. Nem kellett felvinni a zongorát az emeletre, levinni a mosógépet a pincébe. Nem kellett összepakolni százhuszonhárom köteg zsaludeszkát, nem kellett kereket cserélni, utánfutót szerezni vagy ügyesen beparkolni. Se rendbe rakni a világot, se megmondani a tutit.
Amikor hatodik gyermekem születésére várakoztam, ültem a steril kórházi előtérben, és imádkoztam, idegőrlő mozdulatlanságban. Nem voltam orvos, aki ki tudta volna vágni veszélyben lévő felesége hasából azt a veszélyben lévő pici lányt. Nem voltam asszisztens, aki adogatta volna a kötszereket, a szikét, a cérnát, aki széthúzza a sebnyílást, segít tamponálni, ellenőrzi a gépek adatait.
Pedig mindent elterveztem előre! Három héttel a szülés várható időpontja előtt már fellépést nem vállaltam, hogy ugrásra készen bármikor fuvarozhassam az asszonyt a kórházba. Erre vezetek haza Egerből, és kapok egy SMS-t, hogy a doktor a vizsgálat után nem engedte haza Julit. El is van keseredve. Mit csinál majd hetekig abban az intézményben? De valami azt súgta, kövesse a doki utasításait. Mondtam, másnap hajnalban beviszem a cuccokat, pihenjen. És reggel, indulás előtt megint jön egy üzenet, hogy a szülés megindult. Elment a magzatvíz, feleségem alig bírt fél emeletet felkapaszkodni a szülőszobáig. A pici talán még nem akart megszületni, bár már irányban volt, úgyhogy sutty, visszafordult, és lába a köldökzsinórral együtt beszorult a szülőcsatornába. Az orvos ugrott is, húsz perc múlva már zajlott a műtét. Jól elboronálta a Jóisten, mert ha itthonról, Zsámbékról kellett volna mennünk, se a baba, se anyukája nem éli túl, míg beérünk vagy míg kijön a mentő.
A hasznavehetetlenség-érzet leépíti a férfiönérzetet. Nem bírom ki hogy ne legyen rám szükség. Pedig valójában nem csak olyankor van rám szükség, amikor látványosan odateszem magamat, dűtök-borítok, ügyeskedem, okoskodom. Hanem akkor is, amikor annyit tehetek, hogy átadom magamat. Még ha erre az odaadásra nincs is látható igény.
Vártam hogy felsírjon a baba, míg más férfiak elvégzik helyettem azt a munkát, amihez nem értek, amihez fakezű vagyok, amihez nincs meg a tudásom. Aztán kihozták, és kezemben tarthattam azt a vézna kicsi pockot, akit kimenekít***ek anyukája hasából. Feleségem életveszélyben volt, méhen keresztül nagyon hamar el lehet vérezni. Mit tehettem? A szülésznő inkubátorba t***e melegedni a rózsaszín kicsi testet, én pedig néztem. Mennyire erősen néztem? Több mázsával, de csak vigyázva, agyon ne nyomjam. Pótolható volt ez a nézés bárki más nézésével? Nem, mert én voltam az apja.
És beszéltem hozzá, bár nem ért***e. "Isten hozott, kicsim, igyekszünk vigyázni rád, megvédeni mindattól, amitől csak lehet, mindent megteszünk, hogy szép gyerekkorod legyen, hogy gyönyörű nagylánnyá növekedhess, hogy társat találj, hogy hűségben és igazságban élhess. És amíg lélegzem, és a karomat mozdítani tudom, és amíg te is akarod, ott leszek melletted, és segítek, amiben tudok."
Férfias dolog volt ez? Férfiasabb lett volna addig búvárórákat, sportrovatot vagy bénán parkoló nőkről készített videókat nézni mobiltelefonon? Döntse el mindenki maga.
A szó hagyományos értelmében nem történt semmi. Tétlen voltam, de jelen voltam. A jelenlétem volt a t***em. Ha figyelem nélküli buborékként ülök, ha meglépek, meglógok, eltűnök, ki tudja, milyen tudattalan folyamatok indulnak el a piciben. Évtizedek múlva vagyonokat fizet furfangos pszichológusoknak, akik kinyomozzák, miféle alattomos módokon marta szét önbecsülését, léte alapjait az apahiány. Apa az, aki tesz valamit? Vagy aki ott van?
Ott vagyok, tartom a karomban, felolvasom a kötelező olvasmányt, segítek a matekban, nézem a fociedzést, a balett-bemutatót, a zongoravizsgát, az ünnepséget, a bábelőadást. Figyelem azt, amiben részt vesz, bár futná drága jegyre, profi zongoristára, profi balettre, profi focimeccsre. Ám az érdekel, aki ő, és ahogy ő van a világban. Ennek a történetnek kell átadni magamat.
Megvallom, sokszor bajban vagyok evvel. Öreg király legnagyobb öröme, mikor kirepült gyermekei is összegyűlnek a háznál, végighordozhatja rajtuk tekintetét, meghallgathatja szavaikat, láthatja, mivé lettek, hogyan alakulnak, hogyan küzdenek, hogyan fejlődnek. És mégis sokszor az motoszkál bennem, ilyenkor nincs igazán szükség rám. Talán ezért vezettem be egy olyan szokást, ami nem mondható teljesen rossznak, de teljesen jónak sem. Konyhánk és nappalink egy légtérben van, így ha vendégeket fogadunk, evés után rögtön el szoktam mosogatni. Vagyis részt veszek a beszélgetésben, és nem marad hátra töménytelen mennyiségű konyhai munka. Na meg fényezem is magamat, mi tagadás, mint tüntetően házimunkát végző apa. Megvan a dolog előnye, de az is benne van, ami egy még rosszabb szokásom felé mutat. Időnként eszembe jut valami, amit nem csináltam meg, és hiába időznek éppen nálunk a gyermekeim, leszaladok az alagsorba, és gyorsan befejezek azt a rettentő fontos melót vagy megválaszolom azt a borzasztó sürgős levelet a laptopomon. Elveszem időmet és jelenlétemet az enyéimtől, nem adom nekik oda teljesen magamat. Vagy inkább visszaveszem, amit már elvben odaszántam. Mentségem van persze, épp azért keresek pénzt, hogy eltartsam a családom vagy segíteni tudjak gyermekeimnek. Viszont mit ér, ha odaadom a pénzemet, a munkámra szánt időt, de magamat nem adom oda?
Egy család életében akad jó néhány pillanat, amikor a férfi tehetetlen. Hónapokig felváltva sétáltunk fel-alá a lakásban a hasfájós kicsi hatodikkal, dúdolgattunk neki, ringatgattuk. Nem tudtam enyhíteni fájdalmát, csak eleven állványként hordozhattam, megnyugtatva jelenlétemmel. Egy férfi nem tudja táplálni szoptatós gyermekét, nem vesz részt abban a szoros közelségben, ami olyankor anyát és gyermeket összeforraszt. Mi több, még a testi együttlétek terén is kénytelen visszafogni magát egy ideig. Mi teszi férfivá ilyenkor?
Talán nem látványos és nem férfiasnak tűnő dolog szeretni, pont úgy szeretni azt a gyereket és azt a nőt, ahogy csak én tehetem. Akkor is, ha nincs közvetlen visszajelzés arról, hogy igen, ez most fontos dolog. Leeresztett karral, tétlenül szeretni néha nagyon könnyű és légies dolog, máskor piszok nehéz lecke. Férfinak irgalmatlanul nehéz teher, de ha vagyok elég tökös, akkor megbirkózom vele!
Megjelent az Apa magazinban.
Fotó: Bárdos Júlia
