11/07/2024
Az alábbi idézet azt juttatta eszembe, hogy számtalanszor mondom el a terápiákon a kamaszgyermekes szülőknek, akik arról panaszkodnak, hogy nem lehet elviselni a kamaszodó gyermekeiket, hogy a lázadás az egy nagyon jó dolog.
Ugyanis csak az a gyermek lázad, aki azt érzi, hogy a szülei rendelkeznek stabil, érzelmi megtartó képességgel.
Ez azt jelenti, hogy nem fognak összeomlani, ha baromságokat csinál, hanem egy cölöpként megtartják őt, a lázadó gyereket, aki nem bír a vérével. Ez azt is jelenti, hogy bármit tesz a gyerek, arról lehet beszélgetni, akár lehet a következménye egy büntetés is, de a szülő-gyermek kapcsolat nem látja kárát, sőt, épül ettől.
Az a szülő, aki érzelmileg éretlen, az nem rendelkezik megtartó erővel. A gyerek pontosan érzi, hogy a szülő összeomlik, megsértődik, érzelmileg zsarolja őt. Ilyenkor a gyermek nem mer lázadni, tehát a saját szükségleteit háttérbe szorítja és a szülőt óvja azzal, hogy nem lázad, nem megy a feje után, nem próbál ki olyan marhaságokat, ami szükséges ahhoz, hogy autonóm, önálló, érzelmileg is felnőtt emberré válhasson. Mert hát ilyen helyzetekben próbálgatja az autonómiáját, amiben természetszerűleg vannak túlkapások is.
Egy érzelmileg megtartó, érett szülő határokat húz, tehát felállít egy szabályrendszert a családban.
Nem poroszos nevelésre gondolok, hanem egy szeretetteljes határozottságra, ami által a gyermek biztonságban érezheti magát, hiszen az egy nagyon fontos dolog, hogy ne a gyermeknek kelljen döntéseket hoznia a családban, mert ez a kamaszkor előtti időszakban megterhelő.
Szülőként az egy jó módszer, ha nem azt kérdezzük meg egy kisgyermektől, hogy mit szeretne vacsorázni, hanem azt, hogy szendvicset kérem vagy paprikás krumplit.
Ugyanis a döntés felelőssége – bármennyire is bagatellnek tűnik a kérdés, megterhelő a gyermek számára, de ha például két alternatíva közül választhat, akkor megélheti az ő kis saját autonómiáját is, és keretek között, biztonságban is érezheti magát.
Az éretlen szülő sok esetben nem képes konfrontálódni, éppen ezért a gyermek veszi át az irányítást, illetve próbál úgy működni, ahogy a szülőnek elviselhető.
Magyarul: nem lázad, hanem szófogadó, önálló, jó gyermek lesz, így megkíméli a szülőt a kellemetlen konfrontációtól. Igen ám, de ebben az esetben a gyermek viseli a döntések súlyát, az ő vállát terheli a felelősségvállalás. Tehát a kamaszkorig érdemes erre ügyelni.
Aztán a kamaszkorban pedig jönnek az autonóm lépések, amik sokszor megviselik a szülőket.
Azonban van ennek egy nagyon pozitív következménye: a gyermek érzelmi fejlődése befejeződik, és egy érzelmileg és fizikailag is felnőtt, autonóm ember válik belőle.
Ranschburg Jenő szavait idézem:
"A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!"
Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani.
Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg.
Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat.
Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat."
(Photo: Conceptual Photography)
