22/01/2026
"Mindig imádtam az állóképességi sportokat - meséli a kliens - Most a második ironmanemre készülök. A csapat lelke vagyok, sikeres vagyok a sportban, gyönyörű családom van, szeretnek az emberek. Mégis valami elcsúszott. Nem alszom jól, nem érzem jól magam, és hiába a sikerek, már nem tudok igazán örülni, kapcsolódni sem. Nem én vettem ezt észre először. Egy érzékenyebb pillanatban a feleségem mondta ki, félhangosan, aztán véletlenül meghallottam: hazugság, amit csinálok. Azóta tanácstalan vagyok. Azt hittem, mindent jól csinálok, most először merül fel bennem, hogy lehet, csak nagyon fegyelmezetten elfojtok."
A sport a test kifárasztására kiváló eszköz, de az idegrendszer megnyugtatására gyakran alkalmatlan. Különösen ott, ahol újra és újra át kell tolni magunkat a holtpontokon, ami többnyire csak elfojtással lehetséges. Ilyenkor a teljesítmény nem önkifejezés, hanem túlélési stratégia. A fájdalom nem kihívás, hanem ismerős terep. A test elfárad, a szorongás halkul, de annál mélyebben rögzül. Hiába a fejlődés a sportban, a személyiség gyakran ott reked meg, ahol az elfojtás és az önsanyargatás mintája egykor kialakult. Mert aki valóban kapcsolatban van a teste jelzéseivel, az nem tolja át magát egy ponton pusztán a teljesítményért. Nem teszi fontosabbá az eredményt önmagánál, és nem keveri össze a kettőt.
Így válhat a sport is egy újabb hellyé, ahol észrevétlenül átgázolunk magunkon. Ahol nem meghalljuk a testet, hanem elnémítjuk. A gyógyulás nem rekordokban történik, hanem a megállásban. Nem motivációval kezdődik, hanem irgalommal. Amíg a testet legyőzendő akadálynak vagy elismerést kicsikaró eszköznek tekintjük, addig nincs az a táv, ami megnyugtathatná az idegrendszert. Mert nem lehetünk biztonságban önmagunkkal, amíg ugyanazokkal a mintákkal korbácsoljuk a testünket, mint ahogyan gyerekként a lelkünket tették. A határaink nem gyengeségek, hanem feltételei annak, hogy jól lehessen élni bennük. És talán itt nem erősebbnek kell lennünk, hanem végre igazán figyelmesnek önmagunk felé.
