27/01/2022
Anyák és lányaik
Édesanyának lenni csodálatos dolog. És nehéz.
Egy titokzatos misztérium, amit belülről megélni ajándék és néha egy élet is kevés a titkok felfedésére.
A bennünk növekvő pici élet hozzánk nő, összefonódik a sorsunk, az örömünk, a bánatunk az övével. Lélek lesz ő a mi lelkünkben és mi az ő lelkében örökre nyomot hagyunk.
Minden ami vele történik velünk is történik és forditva. Ő érez minket és mi is őt. És ez igy van rendjén, hogy az anya a saját testében érzi, hogy mi történik a gyermekével. A test pedig tiszta, őszinte.
Furcsa állapot azt érezni, hogy döntésünkkel felelősek lettünk valaki másért, aki minden kis sejtjével tőlünk függ és rajtunk csüngve szivja magába az életet.
Majd mire megszokjuk ezt a szimbiózist, máris elkezdődik a láthatatlan leválás, amit néha fel akarunk gyorsitani, félve attól, hogy rosszat teszünk a túl sok szeretettel, kötődéssel, önfeláldozással. Máskor meg visszavágyjuk az összefonódás állapotát, pedig már ideje elengendünk a lányunk kezét.
Minden apró sérülés a saját kislányunkkal való kapcsolatban láthatatlan heggeket tép fel a mi gyerekkorunkban szerzett hasonló sebekről. Érezzük az ismétlődés terhét és mégis megállithatatlannak tűnik a minta. Hallom magam, hogy úgy beszélek, mint annak idején az én édesanyám és nem tudom leállitani, olyan hamar bekapcsol. Már azt sem tudom, hogy én szenvedek jobban tőle vagy a gyermekem. Ott akad meg a kapcsolatunk, ahol valamikor régen egy másik kislánynak is megakadt a közeledése a saját édesanyjához. És ez a kislány nem kivül van, hanem belül...
Vajon mire lett volna szüksége ennek a bennünk élő kislánynak, hogy ott és akkor másként érezze magát?
Ha most birtokában lennénk ezeknek az erőforrásoknak, hogyan éreznénk magunkat, mit tennénk másképp a saját kislányunkkal?
Hála Istennek a belső kislány körül azóta egy felnőtt nő él, akinek már hatalmában áll változtatni, dönteni, másként érezni, a fájdalmas emlékeken áthaladva új forgatókönyvet megálmodni a saját kislánya és a belső kislány számára. Mindig rendelkezésre áll egy tizdemásodperc, ami alatt eldönthetem, hogy folytatom-e a régi fájdalmas mintát vagy megkockáztatok egy új és más döntést, ami szabadságot ad és egyszerre két lelket gyógyit.
Lehet sosem fogom kibogozni, hogy kinek a sorsához tartozott pontosan egy betegség, rossz érzés, elromlott anya-lánya viszony, mitől és hogyan lett úrrá rajtam akkora bűntudat ezekért, hogy magam sem tudom miért gondolhattam valaha, hogy hibás lehettem valamiért, amit szeretetből tettem.
De ha felismerem azt a tizedmásodpercet, amikor dönthetek másképp, elkezdem látni, hol van az én részem, az én traumám, az én ismétlődésem és az én felelősségem magamért.
Szeretném, hogy szárnyalni lássam a lányomat és ezért változom és változtatok.
Lehet, hogy közben az én szárnyaim is visszanőnek.
