Ő-szint-én

01/10/2025

“Ott lenni, ahogy anyából nagymama, nagyiból néni, esetleg dédi lesz. Végignézni, ahogy az egykor fáradhatatlan testből lábujjhegyen kisétál az erő, ahogy a szeme egyre közelebbre, a lelke minden irányba egyre távolabbra lát.

Látni, ahogy kopnak az emlékek, ahogy lassulnak a mozdulatok, ahogy anyámból eltűnik az anyám, ahogy az ölelés megfontoltabb lesz, a szó meg ritkulva halkuló.

Ahogy selymesre hízik a csend a szavak között, ahogy a bölcs tekintetben minden pislogással erősödik az elfogadás, ahogy a szemünk láttára születik meg a kiegyezés az elmúlással, ahogy minden találkozáshoz odadörgölőzik egy talán most utoljára.

Dühösnek lenni az életre, amiért történik, és anyámra, amiért hagyja. Gyermeki csalódottsággal felháborodni, amiért nem olyan tartalmas a beszélgetés, nem úgy sikerül már az étel, amiért nem bír már kisétálni a ház elé, hogy integessen, amiért már nem mindenre és nem pontosan emlékszik, haragudni, amiért elmúlt a megszokás.

Zokogva számon kérni valakitől anyám, s vele saját öregedésemet, sebes indulattal szembesülni gyermekségünk visszavonhatatlan befejeztével, fájdalmakkal beletörődni a reggelbe, amikortól felfogjuk, nemcsak a világ fordult egyet éjjel, hanem a ki vigyáz kire is az évek alatt.”

🤍
#Ő-szint-én

29/09/2025

“Bármit is teszel az életben, bármilyen jószívű és kedves leszel: nem fog szeretni mindenki.

Sajnos arra vagyunk nevelve, hogy kiszolgáljuk a környezetünket, hogy viselkedjünk jól, hogy feleljünk meg az elvárásoknak, és hogy bírjuk ki a szenvedést.
Mélységesen szomorú, hogy nem arra vagyunk nevelve, hogy álljunk ki önmagunkért, hogy érezzük jól magunkat, hogy bátran mondjuk el a véleményünket, hogy vannak jogaink, nem csak kötelességeink.

Rengeteg ember gondol rólunk rengeteg mindent.

Van, aki tűzbe menne értünk, mások alig várják a bukásunkat.
Van, aki csillogó szemmel néz ránk, mást a hideg is kirázza, ha belépünk az ajtón.
Hogy lehet ez? Hiszen én ugyanaz vagyok!
Miért gyűlöl az egyik, miért szerelmes belém a másik?
Miért vagyok jó a nagymamámnak, miért vagyok kevés az apámnak?
Miért ismerik el a munkámat az egyik munkahelyen, miért rúgnak ki máshonnan?

Azért, mert mindenki másképp látja a valóságot. Mindenki úgy látja a világot, ahogy ő van.
És az emberek jelentős része nagyon nincs jól.

Akiben nincs önszeretet, empátia, érzékenység, önbizalom, boldogságra való képesség, az mindenben, és mindenkiben az ellenséget látja.
Akinek rendben vannak a dolgai, a lelke, az élete, akinek van szeretet, intimitás, öröm a mindennapjaiban, az szép helynek látja a világot, és keresi a jót a másikban.

Nincs hatalmunk afölött, hogy mi zajlik a másik ember elméjében, és nem is dolgunk, nem is feladatunk meggyőzni mindenkit, hogy mi jók vagyunk, és szerethetőek, már csak azért sem, mert a szeretet nem érvelés, vagy vitatkozás hatására alakul ki.
A szeretet az vagy VAN, vagy NINCS. Mást nem tud tenni, csak létezik, vagy nem létezik. Vagy van szeretet, vagy a szeretet hiánya van, és az a gonoszág, a tudatlanság, és a rosszindulat.

Hosszú évekbe telt, míg rájöttem, hogy minden ember tükör.
Én is az vagyok.

Tükrök vagyunk, belenézünk egymásba, és azt látunk, amit látunk. Úgy látjuk magunkat, és a másikat, ahogy vagyunk, amilyen szemüveg van rajtunk.

Szörnyű, hogy sokan úgy élnek le egy életet, hogy folyton az jár a fejükben: mit gondolnak rólam? Mit mondhatnak a hátam mögött? Mit kéne máshogy tennem, min kéne változtatnom ahhoz, hogy elég jó legyek?

Érdekes, hogy magunkat akarjuk lecserélni, pedig sokszor a környezetet kéne.

Engem szívből nem érdekel, ki mit fantáziál rólam, ki - hogyan torzít engem az elméjében. Ha érdekelne, már megőrültem volna. Engem az érdekel, hogy én hogy vagyok, nekem milyen a viselkedésem, milyen szavak jönnek ki a számon, hogy bánok magammal, és a szűk környezetemmel.
Nem vagyok felelős azért, ki - hogyan értelmezi a mondandómat, vagy a tetteimet. Azért vagyok felelős, hogy szabadan, egészségesen, és boldogan éljek úgy, hogy nem ártok másoknak.

Sok a keserűség és a gonoszság.

Sok a boldogtalan ember, aki csak fröcsög, károg, és csahol.
Nem szeretnek senkit, saját magukat sem.
És te azért pedálozol, hogy szeressenek, miközben az, amire vágysz, nincs náluk. Üres a hátizsákjuk, csak fekete levegő van bennük, és azt hiszed, naivan, ostobán, hogy tudnak neked szeretetet adni.
Szeretetet adni csak az tud, akinél van. Aki önmagával is békében él. Aki szelíd. Jámbor. Őszinte. Kedves. Békés. Türelmes.

Aki ragyog.

Szívtelen emberek után rohanunk kiéhezve, és észre sem vesszük, hogy teljesen rossz az irány.

Szeretni csak alig képes valaki.
Hát hova rohansz? Ki után szaladsz?
Az után, aki nem hív fel? Aki megalázott? Aki bántott? Akinek nem kellesz? Aki csak ígérget? Aki meglopott? Aki kihasznált? Aki semmibe vett? Mit remélsz, mi van az ő zsákjában? Gyémántok? Fény? Puhaság?

Mikor utoléred, látni fogod, hogy egy üres kutat kergettél.

Nem te nem kellesz neki, ő nem kell saját magának.
Az emberek jelentős része lemond saját magáról. Kialszik a fény, és mindent beborít a sötétség.
Nem tudsz nekik fényt vinni. Nincs ajtó, amin be tudnál menni.

"Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."/Babits/

#Ő-szint-én

10/09/2025

"Az önismeret nem azt jelenti, hogy elmondjuk, milyennek kellene lennünk vagy milyenné szeretnénk válni, vagy hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, hanem azt, hogy rálátunk arra a részünkre, ami távol áll ettől a vágyott képtől, vagy akár ellentétes vele. Ez egy fájó, kínzó felismerés, és visszavezet a létezésünk legkiszolgáltatottabb momentumaihoz, amelyeket természetes, hogy szeretnénk elfelejteni, megtagadni és rajtunk kívülállónak gondolni. De mégsem ez a kivezető út, hanem éppen fordítva. Odaállok a legfájóbb részem mellé, éppen oda, amit meg szeretnék tagadni és vetni, és amikor a legjobban fáj, akkor leszek a legerősebb valójában, és meglehet, hogy a lehető legmagányosabb is. És ott, ezen a ponton már nem pusztító dühöt érzünk, se magunk, se más irányába, hanem szomorúságot saját töredezett mivoltunk fölött, ám valamiféle mély megértést és elfogadást is, és innen fog valami változni. Legelőször az, hogy végre valóságossá válunk. A hamis szelf fenntartása ugyanis nem engedi meg a valóságot, őrt áll fölötte, csak a maszkhoz, tehát a magáról alkotott képhez enged közel, de nem önmagához. A magáról alkotott képet helyezi önmaga és a másik közé, nem engedélyezi önmaga valós sebezhetőségét, csak annak színjátékát legfeljebb, így viszont az intimitást sem engedi levegőhöz jutni, gyakorlatilag megfullasztja. Ilyen életeknél sajnos olykor csak a halál képez léket, csak ott tud egy pillanatnyi valóság kiszivárogni, egyetlen darabka intimitás, amikor a tudat már nem képes tovább rejtegetni, miközben maga az életre jövés mindannyiunknak felkínálja az intimitás lehetőségét."

és hasadás

̋szintén

28/08/2025

☝🏼”annak ellenére, hogy valaki nem beteg, még nem feltétlenül egészséges lelkileg. Lehetnek elakadásai, amelyekkel egyedül nem boldogul, és attól még, hogy ez nem egy betegség, még nyugodtan kérhet segítséget az adott nehézség leküzdésében. „A mentálhigiénés szakemberhez fordulás olyan, mint háziorvoshoz menni egy kisebb fizikai problémával, megelőzve a súlyosabb állapotot” 🌸

#Ő-szint-én



👉🏻Ha megtalálod magad a sorok között, tanácstalan vagy és nem tudsz továbbjutni, kérlek keress meg, hogy segíthessek🌸

Ideje lenne belátnunk, hogy nem csak betegség esetén szorulunk segítségre.

26/08/2025

"Éreztem, hogy az agyam nem tud több információt befogadni, nem akar több elméletet és magyarázatot arra, mi miért van vagy nincs. Éreztem, hogy a testem nem akar több olyan testet befogadni, ami magyarázatra szorul, mert nem bírok el több magyarázatot. Éreztem, hogy leegyszerűsödtem arra a puszta érzésre, hogy jó-e vagy nem, hogy igaz-e, és önkéntelenül irritálni, taszítani, fárasztani, untatni kezdett mindaz, ami nem tűnt tisztának, mindegy volt minden érvelés. Véget akartam vetni mindenféle oknyomozásnak, és csak megélni azt, ami van, olyan egyszerűen, ahogyan az van. Lecsupaszodott a világ, és a magyarázatok nélkül – miszerint kellene, jó lenne, illik, mit szólnak – nagyon kevés dolog maradt meg önmagában. Éreztem, hogy csak én tudom leállítani saját magamat, de már nem az van, hogy le akarom állítani, hanem egyszerűen nem tudom nem leállítani. Éreztem, hogy már csak alapdolgokat szeretnék, mint például a föld, az ég, a fű. Ez alatt azt értem, hogy elementáris erővel elkezdtem primer dolgokra vágyni, mint a természet tapintása, érintése, beszívása, érzékelése. Meztelen talpam a füvön, fekvés a nyers földön egy réten, egy mezőn, egy erdőben. Csend. Csak csend vagy jó zene. Vagy nagyon tiszta, egyszerű, halk szavak. Nem volt olyan vágyam, hogy elűzzem a szorongást, hanem egyszerűen csak együtt szerettem volna lenni vele. Velem, magammal. Úgy, ahogy vagyok, ahogy az életem van. Megállni benne, hagyni. Egy kicsit megtapasztalni, milyen lehet egyetlen helyben állni, negyvenöt év után először. Levegőt venni és érzékelni, hogy az milyen. És mindezt már nem akartam, hanem nem tudtam nem tenni. Ez egy másik paradigma, másik létezés. A magyarázatok vége.
Már nemcsak tudtam, hanem a testemben éreztem, teljes bizonyossággal, hogy minden olyan kapcsolati forma, legyen az családi, szerelmi, baráti, munkahelyi, ami hamis, ami valami módon nem tiszta, nem integrált, az irritál, mert így nem is integrálható, ezért elidegenít, és elkezd szétbontani. És ezt a bomlást már a legelső induló másodpercben megéreztem, a gyomromban, a torkomban, a szívverésemben. És már nem tudtam benne maradni. Nem fogtam magamat vissza, nem is akartam, nem is indokoltam feltétlen, volt, hogy csak odébbálltam, volt, hogy annyit mondtam, kösz, nem. Egyszerűen leolvadt rólam a máza annak, hogy jónak kell lennem. Nem jó akarok lenni, csak valóságos, igaz."
(Tisza Kata: Intimitás és hasadás, részlet. Bemutató: 2025. október 9., 18:30, Margó Irodalmi Fesztivál)
Fotó: Erhardt László

#Ő-szint-én

20/08/2025

"Ne beszélj róla, mit fognak gondolni az emberek?"

Egy olyan kultúrában élünk, ahol nem illik arról beszélni, ha valaki nincs jól. Inkább játszd meg, hogy minden rendben.
A mosoly mögött persze ott is nagyon sokszor kételyek és szorongások húzódnak, amiket a spiritual bypassing segítségével a szőnyeg alá söpörnek. De sokan beveszik a csilivili csomagolást, míg a belső nehézségeiket őszintén megosztó emberek kényelmetlen igazságait nem szívesen hallgatják.
Érdekes figyelni az emberi reakciókat, ha valaki nincs jól lelkileg. Van, aki megijed és van, aki megoldani akar helyetted, és eláraszt kéretlen tanácsokkal.
És persze mérgező pozitivitással is tele van a padlás. “Nézd a jó oldalát, gondolj arra, állj hozzá másként. “
Kevesen vannak, akik tudják, mire van szükséged ilyenkor: együttérző jelenlétre.
Se többre, se kevesebbre.

Az ember életében, bizony időről időre vannak krízisek. Akármi is váltja ki őket, akármilyen veszteség, kudarc vagy elutasítás, ezek a válságok a létbiztonságunk és létbátorságunk alapjait rengetik meg. Az élet előbb-utóbb emlékeztet rá, hogy törékeny, gyarló, korlátolt lények vagyunk.

Mégis, a krízis az élet második felében, bizonyos élettapasztalattal, sőt, némi életbölcsességgel felvértezve már más, mint korábban. Nem jobb, nem könnyebb: más.
Az ember sokkal kevésbé cselekszik az impulzusainak vakon kiszolgáltatva, még akkor sem, amikor éppen nagyon fáj.
Márpedig fáj: ettől nem ment meg senki.
Csak azt választhatjuk meg, mit kezdünk a fájdalommal. Az viszont a mi döntésünk.
És ha már eljutottunk az önismeret egy szintjére, jobban megfigyelhetjük magunkat az ilyen krízisekben. Olyan minták is láthatóvá válnak a viselkedésben, érzelmekben, gondolatokban, amelyek korábban nem.
Még akkor is átlátunk magunkon, amikor éppen a figyelemelterelés valamilyen formáját választjuk ahelyett, hogy szembenéznénk a fájdalommal.
Pedig a fejben visszhangoznak az intelmek, amit az ilyen gyatra megküzdési stratégiákról akkor mondtunk, amikor még "jól voltunk".
Mintha egy nagy merő seb lenne az emberi lélek, ami a tudatos jelenlét figyelmének óvatos tapogatásától is égni kezd.
Az élet érettebb szakaszában egy krízisnek van egy másik rétege is: az ember sokkal inkább tudatába kerül önnön végességének.
A krízis előhozza a kényelmetlen tudatosság idejét, amikor egyetlen órában több történhet velünk lelkileg, mint máskor évek alatt.

Igazából az életben nem "krízisek" vannak - hanem egy nagy krízis van, kisgyerekkorunk óta. És ez a krízis hol elhalványul, hol újult erővel bukkan a felszínre. Eltüntetni nem lehet soha.
De vannak az élet rejtett titkai is. Amikor más emberek kedvessége, együttérzése felemel. Az emberi kapcsolatok, amikben sérülünk, gyógyítani is tudnak.
De idő kell ezt újra elfogadni…”

#Ő-szint-én

31/07/2025

A felgyorsult világ és az elfojtott lélek kiáltásai!
A mai világ, ahol a falu patakja egzotikusabb, mint a pálmafás tengerpart, rávilágít arra, hogy eltávolodtunk a természetes létezés alapjaitól. A technológiai fejlődés és az „azonnali szükségletkielégítés” kultúrája, amit Prooday is említ, Freud nézetei szerint súlyos következményekkel jár az én (ego) és a felettes én (szuperegó) fejlődésére.
Amikor a szülők túlterheltek, és a külső látszat a menő autók, pazar lakhely válik az önérték forrásává (ahelyett, hogy az értékesség érzete belső forrásból táplálkozna), akkor a gyermekeikben egy instabil környezetet teremtenek! Freud hangsúlyozta, hogy az én (ego) a valóság elvének alapján működik, és a gyermekkorban alakul ki, az ösztönén (id) primitív vágyai és a külvilág korlátai között közvetítve. Ha a szülői környezet nem nyújt következetes határokat és érzelmi elérhetőséget, az én nem tud megfelelően megerősödni.
A Victoria Prooday által gyűjtött statisztikák szerint minden ötödik gyerek mentális rendellenességben szenved, a figyelemhiányos rendellenességek 43%-os növekedése, a serdülőkori depressziós betegségek 37%-os növekedése, és a 10-14 évesek körében az öngyilkossági arány 200%-os (!) növekedése – tragikus módon alátámasztják, hogy a mai gyermekek mentális egészsége súlyosan veszélyben van.
Ezen adatok kiegészítéseként: A 2024-es adatok szerint az Eurochild és a WHO is kiemeli, hogy a mentális egészségügyi problémák száma folyamatosan növekszik a gyermekek körében.😒
Az Egyesült Államokban minden 54. gyermeknél diagnosztizálnak autizmus spektrumzavart, és 6,1 millió gyermeknél ADHD-t. A szorongás és depresszió tüneteit jelentő tinédzserek aránya is növekszik, különösen a lányok körében. Ezek a számok, sajnos, csak még inkább alátámasztják a sürgető szükségét a változásnak.
A szülői felelősség pszichoanalitikus nézőpontból
Freud szerint a felettes én (szuperegó) a szülői és társadalmi normák internalizálásával alakul ki. Ha a szülők maguk is bizonytalanok, túlságosan engedékenyek, vagy épp túlzottan szigorúak következetesség nélkül, az egy olyan szuperegót eredményezhet a gyermekben, amely vagy túl gyenge a belső ösztönök féken tartásához, vagy túl kritikus és destruktív önmagával szemben.
A Prooday által javasolt pontok, mint a korlátok felállítása, a szükségletek kielégítése a vágyak helyett, a természetben töltött idő, a közös családi étkezések, a háztartási feladatok, az önállóságra nevelés és a technika korlátozása mind olyan elemek, amelyek a freudi elmélet szerint hozzájárulnak egy egészséges ego és szuperegó kialakulásához:
* Korlátok és „nemet mondás”: Segítik a gyermeket abban, hogy a valóság elvét elsajátítsa, és megtanulja, hogy az id vágyait nem mindig lehet azonnal kielégíteni. Ez alapvető az én-erő fejlődéséhez.
* Feladatok és önállóság: Támogatja a felettes én pozitív, produktív oldalának fejlődését (az "ego-ideált"), ahol a büszkeség és az önértékelés a felelősségvállalásból fakad. A "kis sikertelenségek" átélése pedig segít a valóságpróbáló képesség kialakításában.
* Érzelmi elérhetőség és kommunikáció: Ez kulcsfontosságú a biztonságos kötődés kialakulásához. Ha a szülő fizikailag és érzelmileg is jelen van, a gyermek képes lesz egészségesen kifejezni az érzéseit, és nem kell elfojtania (represszió) azokat, ami később mentális problémákhoz vezethet. A harag és ingerültség kezelésének megtanítása elengedhetetlen az ösztönök (id) civilizált módon való kifejezéséhez.
Még nem késő a tudattalan gyógyítása a jövőért!
Valóban, még nem késő, de az idő fogy!
A „pirulákon élő generáció” képe Freud szemével nézve a neurotikus tünetek elburjánzását jelenti, ahol a tudattalan konfliktusok és elfojtott traumák testi-lelki szinten is megnyilvánulnak.
Ahogy én is megjártam a saját poklomat, és a „Zabigyerek” c. Könyvem is erről tanúskodik, a gyógyulás mindig a belső átalakulással kezdődik. Ez a folyamat a tudattalan feltárását jelenti, ahol a gyermekkori sebek, az elfojtott vágyak és az internalizált negatív minták rejtőznek. A belső gyermek gyógyítása, ahogy én is csinálom, tanítom, ez azt jelenti, hogy tudatosan szembenézünk azokkal a rétegekkel, amik gátolják az én fejlődését és a szuperegó egészséges működését.
A tudatos nevelés, és ami még fontosabb, a szülők saját belső munkája elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak "drogokon" alkoholon éljen a következő generáció, hanem olyan kiegyensúlyozott egyénekké váljanak, akik képesek a valósággal megküzdeni, a kapcsolataikban egészségesen működni, és a saját sorsukat alakítani. A kulcs a tudatosságban és a belső szabadságban rejlik – ami belülről fakad, és csak akkor adható tovább, ha mi magunk is birtokoljuk.
~Shizel~

Fehérvári Judit Lélekélettani Tanácsadó

28/07/2025

A mai nap (2025.július 28‑a) a tibeti naptár szerinti Chökhor Düchen napja, vagyis “A Dharma első tanításának nagynapja” – ez a harmadik nagy “düchen”, amikor a hiedelem szerint a tettek hatása tíz- vagy akár százezerszeres erővel hat vissza.

A tízmilliószoros nap egy spirituális fogalom, amely a tibeti buddhizmusból ered. Ezeken a napokon a hiedelem szerint minden gondolat, szó és tett tízmilliószoros erővel hat vissza – legyen az pozitív vagy negatív.
A tízmilliószoros napok a tibeti buddhista naptár legfontosabb ünnepeihez kötődnek. Ezeken a napokon Buddha életének négy fő eseményére emlékeznek: Chotrul Düchen – a csodák ünnepe (Buddha csodákat mutatott tanítványainak
Saga Dawa Düchen – Buddha születése, megvilágosodása és halála (nirvána)
Chökhor Düchen – az első tanítás napja (Buddha először tanított a megvilágosodása után)
Lhabab Düchen – amikor Buddha visszatért a mennyből, hogy tanítson az embereknek
Ezeket a napokat Düchen-nek hívják, ami „nagy napot” jelent.
A hiedelem szerint ezeken a napokon nagyon erős a teremtő energia, ezért érdemes csak pozitív dolgokra koncentrálni, mert az energia visszahat: amit ilyenkor elindítunk (jó vagy rossz), az tízmilliószoros erővel tér vissza. Ha szeretnénk valami pozitívumot, régi dédelgetett álmot, kitűzött célt bevonzani az életünkbe, arra ez a nap egy ritka alkalom lehet.🌸
Ilyenkor különösen érdemes pozitív tetteket végezni, például meditáció, imádkozás, generatív gondolatok, jótékonykodás – mert ezek sokkal nagyobb erővel hatnak vissza. Hasonlóképpen érdemes felügyelni a negatív gondolatokat és cselekedeteket, mert azokat is nagyobb súllyal veszi vissza karma szinten.

16/07/2025

Ｐｉｔｙｐ🌼ｎｇ

mész ki reggel a napocskás konyhádba, ösztönös mozdulatokkal
felteszed a kávénak a vizet, közben hatalmasra tárod a teraszajtókat,
hadd járja át a ház mindenegyes zugát a nap éltető sugara. Jó ez
a reggeli ébredés itt a parton, olyan meghitt, nyugodt , életteli… Amíg
lefő a kávé, magadra csapod nyári köntösöd és átgondolod, hogy
mihez is lenne épp kedved. Aztán úgy döntesz maradsz a helyi
rutinodnál és kávéval a kezedben lelibbensz a partra, hogy a tó
hullámai is feltöltsenek. Leülsz a stégre, és hagyod, hogy minden
kitöltsön, ami épp ott téged körülvesz. A borongós táj, a madarak
reggeli ébredezése, a szél által felkavart örvénylő hullámok
tajtékzása, az iszap átható illata, a suhogó nádas kórushangja, és a
halak fickándozása által felcsobbanó víz játéka. Ez minden amire
most szükséged van. Ez minden, ami te vagy, minden ami benned is
lejátszódik. Lelked tajtékzó hullámaival azonosul a tó és projektálja
mindazt, ami benned zajlik, de ugyanakkor megnyugtató hatással is
bír, és így beleveszel teljesen a táj szépségébe. Gondolatod közé
beférkőzik a régi felismerés, hogy már csak itt szeretnél élni! Lassan
elkortyolod a kávéd maradékát, és feltöltődsz annyi energiával, hogy
elhatározod, visszatértedkor futócsukát húzol és nekilódulsz a
kilométereknek. De még egy picit azért maradnál erőt gyűjteni.
Hosszú volt a tegnapi nap és fáradt. Lelkileg is lehúzó, közben
semmitmondó. Este leültél, hogy minden mélységet papírra vess, de
nem jöttek a szavak, bent maradtak a zavaró gondolatok. Aztán csak
néztél ki a fejedből, mindaddig amíg álomba nem szenderültél. Most
is nézel. De egy csoda vesz körül. Távol a messzeség is hívogat. Te
vagy ebben a meghittségben és a táj megtartó ereje. Szinte érzed,
hogy minden porcikád új erőre kap, vénásan kapod a boldogságot.
Aztán körbenézel, mert zavarni kezd, hogy ennyire beleengedted
magad a gondolataidba. De nincs senki ott körülötted, a távolból
hallani kezded a reggeli munkálatok zaját, az utca végén látod, hogy
egy apuka épp sétára hozta fiát és a közelben lévő házakban
megérzed a reggel ismerős apró neszeit. Ablakok nyitódnak, tányérok
csörömpölnek, beindulnak a halk társalgások, megérzed a friss kávé
illatát. Vajon meddig ücsöröghettél már odakinn…? Ideje lesz indulni,
közben megnyikordul a fa, és meghallod a mögötted lévő lépteket.
Felállnál, de valaki virággal a kezében eltakarja előled a napot. Szép
jó reggelt, és karcos hangjával párhuzamban nyújtja is neked a pici
sárga bimbót. Aztán már veszi is vissza a lépteit az apró, türelmetlen
lábak mellé a hazaútra. Mily meglepő gesztus, zavarodban nem is
tudsz a köszönömön kívül mást kinyögni, de talán elég lesz. A másik
sem vár többet ezen a csodás reggelen. Egy apró sárga vézna
virágszál a kezedben, de a világ minden szeretete a szívedben.

#Ő-szint-én
🌼
́lhigiéné

05/07/2025

´Nyugalomban élni, mást nem is akartam. Üldögélni a kertben, nézni a cseresznyefa lombját, a fényszalagos felhőket és a szélben kavargó bambuszokat. Eggyé válni a világgal, természetes része lenni, mint egy macska, egy kő, egy bazsarózsa. Háromszor volt rá módom életemben, és ez nem is kevés: egészen kicsi koromban a nagyi kertjében, kisbabával a Margitszigeten, és most, ebben a Duna-menti házban, ahol végre egyedül lehetek, ha akarok.
Igen ám, de a többi! Az ötvenes évek vészterhes fulladozása, a mindig ugrásra kész szüleim, akik félelmükben inkább egymást pusztították és megbocsájthatatlan durvaságokat sziszegtek a vállam felett a társbérlet vékony falainak lökdösve egymást; az első férjem, akit haláláig szolgáltam a betegségében, örökké rohangálva a munkahelyem, a bölcsőde és az otthonunk között; a szégyenletes trükközések hiánygazdaságban; a lányom lázadása nyolcvankettőben, amikor az ikrek születtek; azután a magából kifordult apám gyötrelmes ápolása – ha azt kérdezné valaki, hogy jó volt-e az életem, nem tudnám értelmezni a kérdést. Azt viszont kimondhatom, hogy szép volt mégis, mert még tudok örülni. A legjobban persze a nyugalomnak, mert az a legritkább.
Jól emlékszem arra a lopott estére, amit magamban úgy nevezek: a szabadságom. Orvoshoz indultam aznap lázasan, de valamiért elmaradt a rendelés, én pedig váratlanul eldöntöttem, hogy nem megyek még haza a közelgő válás híre miatt elviselhetetlenül ingerlékeny kamaszaimhoz és a féltékenységében még önsajnáltatóbb éppenhogy-férjemhez, hanem kimegyek a szigetemre, a kedvenc fáim alá, megnyugodni végre. Nagyon magas lázam volt, jól esett a forró augusztusi alkonyatban a parti szél, kiültem a kövekre, és csak néztem, hogy folyik a Duna, hogy ringanak rajta a sehova se siető sirályok. Hűsítette a meztelen lábamat a villogó víz. És egyszerre minden átmenet nélkül elkezdtem azt érezni, hogy járok a víz tetején, súlytalanul és semmit sem akarva, aztán éreztem, ahogy felemel a légáramlat és rálátok a városomra, a forgalom morgásából szelíd dorombolás lett, én pedig lebegtem és mindenkit szerettem, és egyáltalán nem számított már, hogy mi lesz velem, mert nem is léteztem már, csak az áramló zengés élt és lüktetett bennem, és a fény egyre tágasabb lett, ahogy emelkedtem.
Ez akkoriban történt, amikor felfedeztem magamon az öregedés csalhatatlan jelét. Nem a ráncokat, hanem azt, ahogy a test lassan meglazul, ahogy a hús kezd függetlenedni a csonttól, ahogy a bőr nyomásra egyszerre nem ugrik vissza: hirtelen megéreztem öltözés közben, hogy valami végleg megváltozott. Hogy rajtam-e vagy már bennem, még nem tudtam eldönteni. El is kaptam rögtön aznap egy vírust, vagyis inkább átengedtem neki magam, ahelyett, hogy átengedtem volna magamon. Nem volt kinek beszélnem erről a tapasztalatról, hiszen másnak nem volt köze hozzá, naplót írni pedig se időm, se kedvem, de mivel szép voltam azelőtt (most már azt mondom: akkor még), elkeserített a pusztulás alattomos beszivárgása a testbe. A házasságom hideg volt, szeretőt nem akartam, a pénzzel meg a gyerekeimmel csak küszködtem, ahogy magammal is – de akkor jött az a kegyelmi pillanat ott a Duna-parton, a teljes eltávolodás, a fájdalom nélküli önfeladás és majdnem-meghalás másfél órányi csendje Ez mentett meg attól, hogy lélekben is megöregedjem.
Oda szoktam visszatérni minden este, ez a titkos rituálém. Az újraképzelt könnyűség nélkül már nem is tudnék elaludni. Szent gyakorlat, de néha mosolygok is magamon. Magasról teszek az egészre, mantrázom nap közben az intézni valók, kötelességek és apró megaláztatások közt, vagy amikor kihoz a sodromból a politika. Mások ezt úgy mondják: felülemelkedem a dolgokon. Ha tele van a ház az unokákkal (és ők gyakran jönnek), klasszikus nagymama vagyok, a vízen járás óta vigyázok a testemre, kirándulok, úszom, szaunázom – műtétek és fáradtság ide vagy oda, bírom a gyűrődést. A kertem félvad, mert inkább napozni szoktam, mint füvet nyírni, de a gyerekek szeretik: jól lehet benne bújócskázni.
Hetven éves koromra én magam teremtettem meg a feltételeit annak, hogy nyugalomban éljek. Ami nem ment negyvenesként és ötvenesként, azt mostanra megtanultam ismét: szerbetni magamat. Illetve inkább a világot magamban, és magamat a világban, függetlenül a külső körülményektől. Szokták kérdezni: honnan jön ez a derű? Ilyenkor, ahogy a többiek, én is az unokákra hivatkozom. Egyetlenegyszer mondtam el az igazat, a lányomnak, aki megint szeret és ért: hogy én akkor vagyok igazán, amikor nem vagyok.”
(SzabóT.Anna: Szabadulógyakorlat)

#ő-szint-én
́lhigiéné


#

28/06/2025

🙏🏻😇

A Z generáció tagjai a világ legösszekötöttebb nemzedéke. Életük kezdetétől körülveszi őket az internet, az értesítések, a követők száma és a „like”-ok versenye. Mégis, egyre többen döntenek úgy közülük, hogy kiszállnak ebből a pörgésből – és helyette a nyugal...

22/06/2025

“Reggel a kávém fölött ültem, a nap pont úgy szűrődött be az ablakon, mint egy kedves gondolat, ami még nem döntötte el, hogy marad-e.
És ahogy kevergettem a tejet a csészémben, azon gondolkodtam, vajon hány nő kezdi így a napját:
egy csipet kávé, egy kanál bűntudat, és egy nagy adag „kéne”.
„El kéne mennem edzeni.”
„Válaszolni kéne végre arra az e-mailre.”
„Kedvesebbnek vagy többnek kéne lennem. Magammal. Vele. Mindenkivel.”
És a kedvencem:
„Valahogy jobban kéne csinálnom ezt az egészet… élethivatás, nőiség, lét.”
A „kellene” kultúrája olyan, mint egy szigorú főnök, akit senki nem vett fel, de mindennap bejár.
Sosem dicsér de mindig hajszol.
Nem is tudom, mikor vettük fel ezt az egyenruhát: a megfelelés, a teljesítés, a mindig-még-valami mentalitását.
Csak azt tudom, hogy néha úgy érzem magam tőle, mint egy rosszul megírt naplóbejegyzés, amit újra és újra visszaolvasok – hátha most majd mást jelent.
És közben elfelejtjük, hogy a „kellene” mindig elhalaszt valamit: a szabadságot. A valódit. A mostban élést.
Pedig senki nem ígérte meg, hogy holnapra is maradunk.

Mi lenne, ha ma nem kéne semminek lenned? Csak nőnek. Élőnek. Kicsit nyúzottnak, kicsit ragyogónak, de egészen valódinak.
Mi lenne, ha ma a kávé nem jutalom lenne a "jó" viselkedésért, hanem a bizonyíték, hogy vagy?
És az már pont elég?
Mert talán a legnagyobb szabadság nem az, hogy bármit elérhetünk a világon, hanem hogy ma sem kell semmit bizonyítanunk.” (Todorovits Rea)