28/11/2025
„Az őszinte találkozásban mindkét ember megváltozik, ha csak percekre is” – Rollo May
Hat évtizedes pályafutása során Irvin D. Yalom, a világ egyik legismertebb pszichiátere, számos könyv szerzője azt tapasztalta, hogy a hozzá fordulók szinte kivétel nélkül az emberi kapcsolataiktól vagy azok hiányától szenvednek. Szorosabb, mélyebb, őszintébb kapcsolódásra vágynának, de gyakran nem tudnak, mernek megnyílni és kialakítani egy olyan intim teret, amelyben ez a kapcsolódás létrejöhetne. Viszont az, ha a terapeutájuk, ebben az esetben ráadásul egy általuk különösen nagyra tartott szakember, őszintén megoszt magáról dolgokat, felfedi a sérülékenységét – a gyásszal, a halálfélelemmel, a gyerekkora árnyaival, a demenciával való küzdelmét –, elementáris erővel hat rájuk. Mi pedig kapunk egy könyvet, a fiával, Benjamin Yalommal közösen írt A szív óráját, amely egy elgépiesedő korban egészen emberi; a pszichológia egyre inkább biologizáló és adatközpontú fősodrával összevetve pedig jólesően érzelmes, jelentésteli.
Érdekes dolog ez Irvin D. Yalommal. Világszerte rengetegen az ő könyvei miatt kezdenek el érdeklődni a pszichológia iránt, majd lépnek maguk is erre a pályára. Az egyetemen viszont azt tapasztalják, hogy évekig még csak nem is látnak klienst, hanem anatómiát, statisztikát, kutatásmódszert tanulnak (amit egyébként nagyon meg lehet szeretni), a képzésük későbbi szakaszaiban pedig általában lebeszélik őket arról, hogy megnyíljanak a hozzájuk fordulók előtt. Hiszen ma is tartja magát az orvosi modell és a freudi megközelítés, mely szerint a szakember „üres lap”, nem közöl magáról személyes dolgokat. Mások amiatt aggódnak, hogy nehezen kezelhető érzelmek jelennének meg a terápiás térben, vagy azt gondolják, az önfeltárulkozás technikái csak Yalomnál működnek.
A terapeuta saját életére vonatkozó közlései sosem öncélúak, mindig a kliens javát igyekszik szolgálni velük. Vagy a bizalom erősítése által, vagy azért, hogy megmutassa, ő maga is esendő emberi lény, aki időnként hibázik, akinek ugyanúgy félelmei, nehézségei vannak, mint bárki másnak. A terapeuta ebben a szemléletben nem elérhetetlen szakértő, hanem, ahogy Yalom fogalmaz, útitárs, aki kíséri a kliensét.
Ha a kliens a rendelő mikrokozmoszában tapasztalatot szerez arról, hogyan tud őszintén találkozni egy másik emberrel, akkor a hétköznapi életében is nagyobb eséllyel tud majd ilyen találkozásokat megvalósítani.
Yalom egyik visszatérő kérdése a kötetben – „Ön szerint hogyan alakul ma az ülésünk?” – arra bátoríthat minket, hogy mi is merjünk őszintén, nyíltan beszélgetni a családtagjainkkal, a barátainkkal, a munkatársainkkal, a pszichológusunkkal a köztünk lévő kapcsolatról: ha ez elsőre félelmetesnek is tűnik, és óhatatlanul feljöhetnek konfliktusok, hosszú távon erősíti a köztünk lévő kapcsolódást, mert felfrissíti azokat az alapokat, amelyre helyeztük azt. Vagy ha kiderül, hogy ezek az alapok már nem elégségesek, akkor nem kell tovább illúziókat kergetnünk, és azok felé a kötelékek felé fordulhatunk, amelyekben önazonosak tudunk lenni, és amelyektől valódi intimitást remélhetünk. Ne onnan várjuk a gyógyulást, ahonnan a bántás jön.
Az egzisztenciális pszichológia egyik legjelentősebb kortárs képviselőjeként Yalom arra tanít, hogy
az élet alapvetően, természeténél fogva is lehet nehéz – akkor is, ha nincsenek különösebb traumáink.
Mert az emberi létezés eleve magában hordozza, hogy olyan, univerzális, mindannyiunkat nyomasztó szorongásokkal kell kezdenünk valamit, mint a haláltól, a magánytól, a szabadságtól, a felelősségvállalástól és az értelemnélküliségtől való félelem. Ezek a témák pedig rendre előkerülnek egy mély, gyakran évekig tartó terápiás folyamatban.
#Ő-szint-én
/wmn/