14/02/2026
A megszólítás nem ártatlan dolog.
Amikor egy pár egymást „anyának” és „apának” kezdi hívni, pszichológiailag átcsúsznak a szülői szerepbe, és ezzel együtt gyakran kicsúsznak a férfi–női szerepből.
A szexualitás és a vonzalom alapja ugyanis nem a gondoskodás, hanem a különállóság és a feszültség:
– én férfi vagyok,
– te nő vagy,
– nem az anyám vagy, nem az apám vagy,
– hanem a vágy tárgya.
Ha a kapcsolat nyelvében is szülővé válunk egymás számára, akkor tudattalanul ez történik:
a másik nem „kívánatos partner”, hanem „családtagi szereplő” lesz.
És a vágy nagyon nehezen indul be ott, ahol a lélek szintjén inkább gyerek–szülő dinamika működik.
Sok párnál ez nem a megszólítással kezdődik, hanem a működéssel:
– egyik fél irányít,
– a másik alkalmazkodik,
– egyik nevel,
– a másik védekezik,
és ehhez társul a nyelv: „anya”, „apa”.
A hűség szempontjából ez azért veszélyes, mert:
ha a kapcsolaton belül eltűnik a férfi–női feszültség,
de máshol újra megjelenik (egy kollégában, egy idegenben),
akkor ott könnyebben éled fel a vágy.
Nem azért, mert a pár rossz,
hanem mert ott újra férfinak és nőnek érezheti magát.
Pszichológiailag a vágyhoz három dolog kell:
– különálló én,
– nem szülői, hanem partneri szerep,
– és az érzés: „nem magától értetődő, hogy a tiéd vagyok”.
Ezért fontos időnként visszavenni a férj–feleség, nő–férfi nyelvet:
nem csak együttműködni,
hanem újra udvarolni,
nem csak működni,
hanem vágyat kelteni.
A hűség szabadsága nem ott sérül, amikor megjelenik a vágy máshol,
hanem ott, amikor otthon már nincs tere megjelenni.
Gondolkodtató kérdés a pároknak:
Ti inkább szülőtársnak hívjátok egymást…
vagy nőnek és férfinak?
És ha őszinték vagytok:
mikor éreztétek magatokat utoljára igazán kívánatosnak egymás szemében?
https://www.instagram.com/reel/DUnsjdhDT87/?igsh=cTJ0ano2N2JxYnA=
