05/08/2025
Szép és hasznos könyvajánló Útközben Jóga- Brávácz Alexandratól
Megkérdezték Elizabeth Gilberttől, az Ízek, imák, szerelmek című könyv szerzőjétől (a könyv olyan sikeres lett, hogy Julia Roberts főszereplésével film is készült belőle), hogy mint szakértő, hogyan kell jól gyászolni.
Liz Gilbert hét éve vesztette el hirtelen szerelmét, aki súlyosan beteg volt.
Nagyon tetszik a válasza. Először is elmondta, hogy olyan nincs, hogy valaki gyász-szakértő, senki sem lehet a gyászban szakértő, mert mindenki másképp gyászol.
Egy valamiben viszont biztos, földelni kell, nem szabad engedni, hogy eltereljük a figyelmünket pótcselekvésekkel, szórakozással, munkamániával, újabb felszínes kapcsolódásokkal. Engedni kell, hogy a gyász beterítsen.
A gyász véleménye szerint akkor "jó", ha kibírhatatlan. Különben nem igazi. Akkor jó, ha piszkosul fáj.
Nem merjük megengedni magunknak az érzést és a fájdalmat. Így benne ragadunk, akár örökre is talán. Nem "csak" a halottainkat kell meggyászolni, hanem minden veszteséget. A szakításokat, a költözéseket, a munkahelyváltásokat, a gyerekkort, a kamaszkort, a gyerek kirepülését, egy hosszabb utazást. Mindent, ami egy ideig a személyiségünket meghatározta, ami a része volt, aki a részünk volt. Minden veszteséget meg kell gyászolni, hiszen ha az a valami vagy valaki mi voltunk, akkor azt veszítjük el, valami, ami előtte volt már sosem lesz olyan.
Valaki elhagyott, valakit vagy valamit elhagytunk. Ilyenkor magunkból hagyunk ott egy darabot.
Az elveszett személyiségrészünk egy sebet hagy maga után és azt engedni kell bevarrasodni. Nagy szerelmese vagyok a tengernek és minden állatnak, emlősnek, ami, aki a tengerben él. És nézem például a bálnákat, vagy a delfineket, ahogy tele vannak sebesülésekkel és ahogy ezek a hegek örökre látszódnak. Valahogy mi is így vagyunk ezzel, csak nem vagyunk tele karcokkal, kívülről nem látszódnak rajtunk a veszteségeink.
Van, amit nem lehet pótolni, van, akit nem lehet pótolni és van, amit vagy akit sosem lehet teljesen meggyászolni. Eddig sokszor én is azt mondtam, hogy valahogy körbe növi az élet. Ma már tudom, van, akit sosem nő körbe, ott tátong rajtunk örökkön örökké, csak már van fájdalomcsillapítónk.
Liz Gilbert mesél az ő módszeréről. Amikor érzi, hogy jön az az érzés, az a gyász-érzés - aki már gyászolt, tudja miről beszélek - szóval jön az a hihetetlen elveszettség érzés és szomorúság, akkor ő nem kezd el mással foglalkozni, hanem minden esetben lefekszik a földre. Mint egy tengeri csillag, szétterül. És engedi, hogy a gyász, mint egy hatalmas hullám beterítse. Engedi, hogy magával ragadja, átcsapjon rajta, ellepje. Engedi, hogy még jobban a földbe nyomja.
De stabilan fekszik. Nem marad talpon, nem áll ellen, nem ódázza el. Hagyja és nem fogja vissza.
Azt mondja, minden ilyen nagy hullám 30 perc alatt lemegy, de van, hogy egy óráig tart. Aztán vége. Nem kell mindig kibírni, erősnek lenni, minden bajunk ebből fakad, hogy erősnek mutatjuk magunkat.
Amikor érzed, hogy lement, akkor kapard magad össze a padlóról, állj fel és igyál egy pohár vizet - javasolja Liz mosolyogva. És újra meg újra engedd, hogy megtörténjen, minél többször engeded, annál hamarabb enyhül a fájdalmad, és egy idő után könnyebb vagy rövidebb lesz. A hullám lesz gyengédebb. Onnan tudod, hogy már gyógyulsz, hogy már nem ragaszt annyira oda.
Nem kell erősnek lenned és akkor a hullám is enged.
Elizabeth Gilbert gyászfeldolgozásának eredménye egy könyv, ami most jelenik meg szeptemberben, címe: All the way to the river, ami valami olyasmit jelent, Egészen le a folyóig.
A könyv címének választása is nagyon szép. Gilbert a barátságokat New York térképéhez hasonítja. Vannak a Fith Avenue-barátságok, a 5th Avenue NY kellős közepén van, kirakatok, üzletek, fame. Ide tartoznak azok a felszínes ismertségek, rövid barátságok, találkozások, udvarlások, hirtelen jönnek-mennek az életünkben, nem tartósak. Ahogy egyre kijjebb megyünk, az ismertségekből mélyebb barátságok lesznek, egyre komolyabb kapcsolatok, a barátságok mellett akár szerelmek. Olyanok, akik a középvonaltól már messzebbre is elkísérnek bennünket. Egyre fontosabbak lesznek, ahogy távolodunk az ötödik sugárúttól, és persze sokszor egyre nehezebbek is, de egyre jobban lehet egymásra számítani, egyre nehezebb szituációkban is.
És akkor van egy, egyetlen egy ember az életünkben, akivel egészen a folyóig le lehet menni. Jó, ha az ember egy ilyen másikat talál. Liznek megvolt.
Nagyon várom ezt a könyvet.
Brávácz Alexandra
