08/03/2026
Kislányként alkalmazkodunk, jól viselkedünk, nem zavarunk, beolvadunk, tényként fogadjuk el, hogy a fiúk jobbak matekból, fizikából, Isten tudja miből.
Fiatal nőként egyetemre járunk, bulizunk, a barátnőinkkel egymás lelkét ápoljuk, fiúk jönnek, mennek, aztán jó esetben egy mellett megtaláljuk magunkat.
Szülünk. Karriert, megkezdettet, vagy csak megálmodottat hagyunk félbe évekre, gyerekenként 2-3 évre. Tesszük, mert más ugye nem teheti.
Visszatérünk dolgozni, de a mi telefonunk cseng, ha a bölcsiben belázasodik a gyermek, ha az óvodában hányt ebéd után. Mi mondjuk le az egész napot, ha éjjel beteg lesz valamelyik, vagy az összes gyerek. Mi nem megyünk ottalvós csapatépítőre, mi nem megyünk karácsonyi buliba éjjel 3ig, mi állunk fel a meetingről 5kor, hogy bocsánat, de 30 perc múlva bezár az óvoda. Mi vagyunk kevesek a munkahelyen és az intézményekben is.
És csináljuk, jobb minta híján.
Baromi nehéz új kereteket húzni, megkérdőjelezni azt, ami generációkon át működtette a társadalmat, az, hogy a nők valóban két műszakban dolgoznak. Mindezt jórészt a perimenopauza idején. Amikor amúgy is minden imbolyog, és újra tervezésre van szükség.
De nincs más út, mint kimondani és megteremteni azt, ami valóban egyenlővé tesz, ha másért nem, a lányainkért (hogy nekik már csak a saját küzdelmeiket kelljen megharcolni, és ne a mieinket) és a fiainkért, hogy nekik ne legyen kérdés, a partvis és a zöldséghámozó az ő kezükben is ugyanolyan jól működik.
Isten éltessen bennünket, és az áldás mellé szívből kívánok mára (és minden hétvégére) egy nyugalomban és melegen elfogyasztott kávét, egy fejezetet a könyvedből, fél óra mozgást és öleléseket!
Szeretettel!
